Negyvenötödik

Köszönöm a kommenteket! ;) Tegnap nagyon megszállt az ihlet, ami azt jelenti, hogy mivel éjszaka nem tudtam aludni, gondoltam írok egy kicsit. Annyira nem ment az alvás, hogy hajnali hatkor feküdtem le és addig írtam. :PP Szóval készen van egy csomó rész. ^^ Jó olvasást.

- Mi van veled? Ugye jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Áh, nincsen semmi. Persze jól vagyok – füllentettem. – Te hogy érzed magad?
- Örülök, hogy itthon vagyok a családommal. De te nagyon hiányzol.
- Nekem is te. Mikor jössz?
- Biztos minden rendben Shell? Olyan furcsa a hangod.
- Igen! – biztosítottam a hazugságomról. – Minden a legnagyobb rendben.
Nem akartam neki elmondani. Nem akartam önző módon iderángatni, ha ő otthon remekül érzi magát. Megérdemli a pihenést és tudom, hogy már vágyott családjához.
- Szerintem néhány napon belül indulok.
- De jó. Várlak nagyon. Majd még beszélünk, szia.
- Vigyázz magadra Shell!
Azt akartam, hogy már is itt legyen és ő vigyázzon rám. Rá volt most a legnagyobb szükségem, de akkor sem rángathatom ide. Amikor letettem a padlót bámultam, ahová löktem azt a csomagot és szemembe megint könnyek szöktek.
Aznap sehová sem mentem. Nem mertem kimozdulni a házból. Ezt anya is észrevette és megrémült, hogy ezt nem csinálhatom minden nap. A második nap után elküldött, találkozzak valakivel. Féltett egy kicsit, de attól jobban tartott, hogy magamba fogok zuhanni és igaza volt, nem a magány volt most nekem a legjobb. Sunak a történtek után mindent elmondtam, ő is nagyon megijedt. De talán Eleanor volt az, aki megérthetett a legjobban. Találkoztam vele egy olyan parkban, ahová nem olyan sokan jártak. Sütött a nap és nagyon meleg volt. Tökéletes nyári délután, amikor minden olyan jó, de én ezt most nem tudtam élvezni.
- Harrynek mondtad?
- Nem, nem említettem neki, nem is fogom. Akkor ideges lenne és tönkretenném ezt a hetét.
- Pedig tudnia kellene róla. Talán ő az egyetlen, aki tud tenni valamit.
- Lehet… De kérlek, ne szólj neki! Majd elmondom… Nem tudom még.
Eleanor bólintott és végig csak bíztatott. Nagyon jól esett, hogy Su és ő segítettek. Ha ők ketten nem lettek volna most mellettem, akkor biztos, hogy sokkal rosszabbul érezném magam.
Tudom, nem nagydolog. Hogyha híres vagy akkor történnek ilyen dolgok. De én attól tartottam, hogy nem ez volt az utolsó, vagy, hogy lesz rosszabb is. Nem akartam, hogy az emberek rosszakat gondoljanak rólam. Nem viseltem el.
Az ágyamon feküdtem és a plafont kémleltem, amikor hallottam a csengőt. Anya itthon volt, gondoltam majd kinyitja. Azon gondolkoztam, hogy mit kellene csinálnom ma. Találkozzak valakivel? Nézzek meg egy vígjátékot? Nem is tudom, hogy melyik lenne a jobb. Úgy igazán egyikhez sem volt kedvem.
Az ajtómat szabályosan feltépte valaki én meg ijedtemben ugrottam egyet. Harryt pillantottam meg, de nem tűnt jó kedvűnek. Gyorsan felálltam és amilyen erősen csak bírtam megöleltem.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte kétségbeesetten. Tudtam, hogy miről beszél. Kicsit távolabb tolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni, de kezei a csípőmön maradtak. És megismételte a kérdését.
- Nem akartam elrontani az otthon töltött idődet.
- De Shell, nekem erről tudnom kellett volna. Olyan buta vagy! – ölelt meg megint.
Megint sírhatnékom támadt és a számat harapdáltam. Örömkönnyek, mert Harry végre itt van és ugyan azok a felzaklatott könnyek, a ’’ meglepetésem” miatt.
- Az én hibám – mondta. – Sajnálom.
- Nem csináltál semmit, Harry.
- Pont ez a baj.
Nem hibáztattam semmiért. Erről tényleg nem ő tehetett. Leültünk az ágyra és kérte, hogy meséljem el neki az egészet, meg, hogy miket olvastam a neten. Végig idegesen a hajába túrt, láttam, hogy az állkapcsa megfeszült, vagy az öklét szorongatta.
- Interjú kell. Megkérem Pault, hogy vállaljon interjúkat – hajtogatta.
- Annyira örülök, hogy itt vagy – bújtam oda hozzá.