Százharmincegyedik

Évadzáró rész

Szó szerint, ugyan is ebben az évben nem hozok új részt, és azt hiszem ezzel be is fejeztem az első évadot. Nem titok, hogy lesz második. Csak ahhoz az kellene, hogy érdeklődjetek a történet után. Nagyon sok ötletem van majd a következő részekhez és remélem, hogy nektek is tetszeni fognak. :) Elég a dumából olvassuk az újabb részt! ;)

Harry szemszöge

- Szakítsunk.
- Te miről beszélsz? – bukott ki Shellből. Hihette volna, hogy tréfálok, de láthatta rajtam, hogy nagyon komolyan beszélek. Ilyesmivel nem viccelődnék.
- Ez nem működik.
- Mi? Ez nem működik? Tudod te, hogy mit jelent az a szó?
Valójában teljesen jogosan kapta fel a vizet. Semmi jele nem volt annak, hogy most ezt mondjam neki. Látszólag minden rendben volt, de igazából nem. Én turnézni megyek, ami azt jelenti, hogy folyton úton leszek, őt meg egy nagyon jó egyetemre vették fel. Nem kérhetem, hogy jöjjön velem. Tudom, hogy nem lenne rá annyi időm, mint azt szeretném. Nem érdemli meg, hogy ne foglalkozzak majd vele. Már pedig így lenne.
- Meg kell értened… - néztem rá bűnbánóan, de próbáltam határozott maradni. Ekkor láttam meg az első könnycseppet az arcán végiggördülni. A szívem sajdult bele.
- Mit rontottam el? – szipogta. – Sajnálom, ha valami rosszat mondtam, vagy rosszul csináltam!
- Shell! – szóltam rá. – Ne nehezítsd meg még jobban! – könyörögtem a szemeimmel. Nekem még nehezebb volt, mint neki. Olyan mondatoknak kellett elhagyniuk a számat, amiket sosem szerettem volna kimondani.
- Tudod, hogy a turné miatt. Nem lenne időnk egymásra. Nem akarlak elhanyagolni.
- Inkább szakítasz velem – mondta dühösen. – Értem én, végülis ez tök logikus.
Éreztem hangjában az erős iróniát. Azt éreztem, hogy nem bírom, és inkább visszavonom, amit mondtam. Aztán eszembe jutott, ha már eddig eljutottam, nem fogok most meghátrálni.
- Sajnálom. Tudod, hogy nekem sem könnyebb…
- Pedig olyan könnyedén mondod! – rivallt rám.
- Mert nem tehetünk mást.
- Oh, dehogyis nem! Csak nem akarsz! Mindegy Harry, ha te így akarod, akkor legyen. Szakítsunk.
Legalább fél órának éreztem azt a csendet, ami beállt közénk. Megsaccolni sem tudnám, hogy valójában hány másodperc lehetett.
- Sajnálom – suttogtam.
- Én is.
Csak néztünk egymásra és nem tudtuk, hogy mit kellene most csinálnunk. Bizonyára a legrosszabbat tettük, amit csak lehetett. Szépen lassan közeledtünk egymás felé, majd egy csókban forrtunk össze. Talán nem kellett volna. Ettől csak még pocsékabbul éreztem magam. Tudtam, hogy mit hagyok el. Valami olyasmit, ami nélkül már nagyon nehezen tudtam élni.
A csók után bámultunk egymásra, hogy hogyan tovább. Az egy csókból egyre több lett. A tervezett időből kifutottam. Ott maradtam egész éjszakára.

- Megmondtad neki? – kérdezte Liam.
- Nézz már rá, haver. Ramatyul néz ki. Ezt vedd igennek.
- Igen látom, hogy szarul fest, de meg szerettem volna kérdezni.
- Nagyon pocsék látvány, most lehet hagyni, kellene.
- Hé, hé! Köszi, de én is itt vagyok – szólaltam fel.
- Testileg maximum…
- Jó, elsőre is értettem, hogyan festek. Összeszedem magam, rendben?
- Siess, mert hamarosan indulunk.
Valahogy nem segített a lelkiállapotomon, amikor Niall és Susie belibbentek kézen fogva a szobába. Su jött velünk. Ő lett a mi kis öltöztetőnk. Louis is remekül megvolt a barátnőjével. Zaynek már jó ideje nem volt. Most talán egyedül Liam tudott megérteni, mivel ő is nem régiben szakított. Persze nem azzal az indokkal, mint én, de ennek ellenére sem lehetett könnyű számára. A srácoknak igazuk volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan néztem ki az nap. Kicsit élőhalotthoz tudtam volna magam hasonlítani.
- Rendben lesz Shell! – masszírozott néhányat vállamon Susie. – És ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem láthatod.
- Megbántottam.
- Igen, de sosem tudna rád mérges lenni.
Hangosan felsóhajtottam. Mondani szerettem volna még annyi mindent Shellnek. De belém ragasztotta az összes szót. Elméletben olyan szépen összeraktam mindent. De amikor már egész valójában ott állt előttem teljesen megkövültem és semmi értelmes nem jutott az eszembe.

Tudom, hogy rövid és semmi érdekes nincs benne. De mivel még nincs vége a sztorinak, így gondoltam, minek egy hosszabb részt írni. Hiszen innen folytatódik majd. Már, ha érdekel titeket. Írjátok majd meg. ;)

Százharmincadik

Sziasztok! :) Köszönöm az előző részhez a kommenteket. Örülök, hogy így látjátok a történetem, hogy nem sablonos és ha belekezdtek nem tudtok leállni vele. :DD Ennek komolyan nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy izgalmas. :) Nem tudom, hogy a kövi részt mikor hozom. Holnap szülinapom és az egész vizsga hét. Mi szerdán vizsgázunk, aztán lesz még sok minden. Szóval nem tudom, de most itt van. Jó olvasást :DD

- Ezt meg kell ünnepelni! – rikkantotta Susi. És én is teljes mértékben ezen a véleményen voltam. Végre sikerült leérettségiznünk. Végre nem kellett robotolni egész éjszaka, hogy megtanuljam a tételeket. Végre azt csináltam, amihez kedvem volt. Persze a legjobb az volt, hogy Harryre is szánhattam most már jóval több időt. Viszont az rettentően zavart, hogy egyre gyorsabban szaladt az idő.

- Hahó! Shell itt vagy?
- Jaj persze.
- Szóval hová menjünk az este?
- Nem tudom, ahová szeretnél.
Szóval eldöntöttük, hogy ma este nagy bulit csapunk és a fiúkat is hívjuk. Igaz nagyon fáradt voltam, de leérettségiztem. Ezt csak meg kellett ünnepelnünk. Még néhány barátnőnket hívtuk. Ők roppant mód örültek, hogy velünk jöhetnek. Ez az öröm leginkább a One Directionek szólt. Amióta mindenki tudta, hogy ki a barátom, azóta egyre többen megkedveltek. Persze tudtam, hogy mire megy ki az egész, de azért néhány igaz barátom maradt így is.
Nagyon jól éreztem magam a társaságukban. Mind addig, amíg nem történt egy kisebb baleset. Nem lehet olyan buli, hogy valakivel ne történjen valami. Harry és Louis voltak az áldozatok, akik verekedésbe keveredtek teljesen véletlenül. Valójában ők józanok voltak – kivételesen -, a másik két srác, meg verekedős kedvében. Elsőnek csak az tűnt fel, hogy az a két srác megkörnyékezte Eleanort. Aztán feltűnt Louis, hogy tudatosítsa velük, hogy mi a helyzet. Aztán elcsattant az első pofon, ekkor Harry is oda ment így ő is kapott. Mind ezt a távolból láttam és gyorsabban történt, mint ahogy kapcsolni tudtam volna. A többieknek kellett szétválasztania őket.
- Nagyon fáj? – kérdeztem tőle miután egy vizes zsebkendővel megtöröltem a sebét. Az ajka kicsit kicsattant és egy piros folt éktelenkedett arca bal oldalán. Szinte biztosra vettem, hogy ez holnapra rettentő lila és zöld lesz.
- Nem vészes. Adsz rá puszit? – vigyorodott el. Aztán felszisszent és letörölte a mosolyt arcáról.
- Lehet, jobb lenne, ha nem mozgatnád a szád – nevettem el magam. Sajnáltam szegényt, de be kell vallanom, hogy nagyon murisan nézett ki.
- Nem is zavar téged, hogy a fiúdat megverték?
- Csak egy ütés volt – forgattam a szemeim.
- Durvább is lehetett volna a helyzet. Tudod ez az arc eléggé sokat ér. Ebbe a pofiba sok csaj van ám belesve.
- Úgy érzem, hogy ez az arc hatalmas – jegyeztem meg szkeptikusan.
Harry a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Megcsókolt és ez a csók elég hosszúra nyúlt és fárasztóra. Akkor fejeződött be, mikor már túl hevesek voltunk és ő fájdalmasan felszisszent.
- Bocsi – távolodtam el tőle csöppet. Majd gúnyosan hozzátettem. – Úgy tűnik, egy ideig nem próbálkozhatunk ilyenekkel.
- Oh dehogy is nem! – kacsintott rám.
- Hogy vagy haver? –vágta hátba Niall. – Jól ellátták a bajotokat. Azt hittem ennél keményebbek vagytok.
- Mi is – rántott vállat. – Legközelebb, ha bunyó van, szólunk Liamnek – bökdöste meg az említett haverját.
- Azt a két srácot alig lehetett leállítani – sóhajtotta. – Miután ti elmentetek még minket is meg akartak verni. Még jó, hogy kivitték őket innen.
- Lehet, jobb lenne, ha hazamennénk – jegyezte meg Susie. Igaza volt. Elég volt mára ennyi izgalom.
- Aj nincsen semmi baj – legyintett Louis, aki egy fokkal pocsékabbul festett, mint Harry. Vigyorogva néztek egymásra és aztán pedig komolyabb arcot vágtak, mert ez még mindig fájt nekik.
- Holnap majd az újságokban arról fognak találgatni, hogy mi történt. Harry készülj fel, hogy az első számú tipp az lesz, hogy összeverekedtünk.
- Vagy az asszony megütött – nézett rám fél mosollyal.
- Még az is bekövetkezhet – tettem hozzá roppant komolyan. Még ücsörögtünk ott aztán beláttuk, hogy ez a mai este nem úgy alakul, ahogy mi gondoltuk. Jobbnak láttuk hazamenni. 

Százhuszonkilencedik

Sziasztok. :)) Akik várták az új részt, azok számára jó hírem van, mivel megérkezett. Örülök, hogy néhányan írtatok nekem. Jól esett, bár jobban örültem volna, ha több mindenkinek elszáll a lustasága és szán rám egy kommentet. De ennek ellenére is köszönöm azoknak, akik ezt megtették. :) Szóval itt van az új rész. Nem egy nagy alkotás, de szépen lassan alakul ki a történet vége. Jó olvasást mindenkinek :D.

- Itt alszok! – jelentette ki Harry és az ágyamra vetette magát, mire csak elvigyorodtam.
- Ezt mikor álmodtad?
- Na, ne legyél gonosz! – rántott maga mellé. Lágyan megcsókolt, majd szemeimbe nézett, mint valami kiskutya. – Itt aludhatok?
- Hááát…
Kaptam még néhány csókot és már nem is tudtam nemet mondani. Igazából nem is akartam.
- Tudom, hogy te is szeretsz egy kicsit – mondta önelégült vigyorral.
- Talán egy kicsit igen.
Persze ez viccnek is rossz volt. Jobban szerettem, mint bárki mást.
- Sajnálom Liamék kapcsolatát – sóhajtottam fel. Az ágyon feküdtünk egymással szemben és ő a karomat kezdte el simogatni.
- Én is. Főleg, hogy mi ebből az egészből semmit sem vettünk észre. De komolyan semmit sem. Olyan érdekes, hogy szinte együtt élünk, és legjobb barátok vagyunk, de vannak dolgok, amiket észre sem veszünk.
- Mert jók vagytok benne, hogy titkoljátok az érzelmeiteket. De persze csak egy kis ideig, aztán előtör belőletek.
Kedvesen elmosolyodott és hiába nem mondott semmit csak néztük egymást és felért egy beszélgetéssel. De nekem ki kellett mondanom, hogy milyen gondolat futott át az agyamon.
- Harry vajon mi meddig leszünk együtt?
- Remélem sokáig – vigyorgott, de amikor látta, hogy én most komolyan beszélek, akkor ő is kicsit komolyabban vette. – Most Liamék miatt kérdezed? Attól,hogy nekik nem jött össze, ez nem azt jelenti, hogy nekünk sem…
- Tudom, csak úgy félek. Én megyek egyetemre, te meg turnézol.
- De ezt már annyiszor megbeszéltük.
- Mi van, ha találsz egy szebb lányt? – kérdeztem szinte elpirulva a féltékenységtől. Ajkaira ismét mosoly futott.
- Akkor majd felhívlak és tanácsokat kérek, hogy mit kellene tennem.
Tudtam, hogy viccel, de nekem ez elég szarul esett. Főleg, hogy nem vesz komolyan.
- Ja, jó – mondtam érzelemmentesen.
- Na! – húzott magához közelebb. – Ha hülyeségeket kérdezel, hülyeséget válaszolok. Muszáj mindig ilyeneken gondolkodnod?
- Csak úgy eszembe jutnak – furtam az arcom a nyakába.
- De ne jussanak ilyen zagyvaságok az eszedbe – nyomott puszit buksimra. – Nem kell ilyeneken gondolkodnod.
Jó igaza volt, csak annyira féltettem ezt a kapcsolatot. Szerettem őt. Nem akartam elveszíteni. Ha ő turnézni megy, és alig fogom látni, tuti, hogy belehalok. Amíg ő nem volt velem, nem is tudtam milyen érzés élni. Egyik nap jött a másik után. jó volt, de nagyon üres.
- Harry én nem megyek egyetemre!
Hirtelen a levegő is megdermedt körülöttünk. Egy hangos levegőkifújással törtem meg a csendet.
- Persze, hogy mész – mondta még mindig meglepetten. – Még hozzá oda, arra a zenés cuccra. Tudod Jackhoz.
- Nem.
- Ez nagyon nem jó ötlet – húzta el a száját.
- Miért? – néztem rá értetlenül.
- Mit csinálnál?
- Mennék veletek.
- Ki van zárva – tolt el magától és felült az ágyon.
Miért nem képes megérteni, hogy én vele akarok lenni? Kerek szemekkel figyeltem őt.
- Nem jöhetsz velünk Shell. Neked itthon kell maradnod, hogy egyetemre menj. Nem kérnék tőled ilyesmit, hogy add fel a terveidet miattam.
- Tudom, ez a saját döntésem.
- De nem dönthetsz így.
- Miért?
- Mert mi van, ha még is egyszer csak vége? Te pedig ott fogsz állni, hogy elrontottad az életed. Miattam. Én ezt nem akarom. Semmi értelme ennek.
Dühösnek tűnt. Nem is sejtettem, hogy ennyire nem fog örülni az ötletemnek. Ki gondolta volna, hogy ennyire dühös lesz rám? Gondoltam, hogy nem lesz túl boldog mivel tényleg kissé hülyeség, de azt éreztem mivel szeret, hogy meg tudná érteni és idővel még örülne is neki.
- Van még időnk azon gondolkodni, hogy mi lesz velünk. De kérlek, ne csináld ezt. Nagy lesz sokszor a távolság, de valahogyan megoldjuk, oké? – csókolt meg.

Biztatást! o.o

Sziasztok. Sajnos még nem új résszel jöttem. Az oldal számlálója elérte a 40000-t *-*. Nagyon köszönöm mindenkinek. Ez azért feldobott. :) Azért nem jöttem még új résszel, mivel jönnek a félévi dráma vizsgáim és valahogy nem fér bele az időmbe, hogy írjak. Tudom, hogy nem lenne nagy dolog egy részt megírni, de valahogy nem megy. Bár ez csak a kisebbik ok. A másik az, hogy azt érzem, hogy fogynak az olvasóim. Nem látom értelmét, hogy a semminek írjak. Nem azt mondom, hogy nem élvezem, mert ez nem igaz. De ha nincsenek olvasóim, akkor akár abba is hagyhatom, mert időpocsékolás az egész. Igaz, hogy sokkal kevesebb rész van, mint nyáron volt. Azt is megértem, ha nektek is van jobb dolgotok, minthogy az én blogomat olvassátok. Mindent megértek. De azért kérnék pár biztató kommentet, hogy páran még itt vagytok velem. Jól esne néhány komment. Vagy ötlet, hogy mit csináljak másként meg tippek és kritikák is jöhetnek. ;) köszönöm szépen.

Százhuszonnyolcadik

Haliho! :)) Na igen jó későn hoztam meg az új részt. Mostanában nagyon sokat kell tanulnom. A dráma vizsgáim pedig itt kopogtatnak az ajtón. Gondolom érthető, hogy most nem a blog számomra a legfontosabb, amikor konkrétan levegőt venni sincs elegendő időm. :P Igyekszem! :) Jó olvasást. És köszönöm, hogy még mindig vannak olvasóim és megéri ezt csinálnom. Köszönöm! :D

- Igazán jól néz ki! – rikkantotta Louis és ő volt az, aki elsőként merészkedett megkóstolni.
- Na, milyen? – kérdezte Susie csillogó szemekkel.
Nyelt néhányat, de mivel az egész sütit bekapta kis időbe telt, míg újra meg tudott szólalni.
- Még nem halt meg – rántott vállat Harry. – Annyira nem lehet rossz.
Szépen lassan mindannyian megkóstoltuk és komolyan meglepődtem azon, hogy mennyire finom. Tényleg az volt és elsőnek nem voltam abban biztos, hogy nem vették-e valahol.
- Tényleg ti csináltátok?
- Igen – húzta ki magát büszkén Niall.
- Tudom, hogy nagyon meglepő – folytatta Susie. – De fogtunk egy receptkönyvet és valahogyan sikerült. Hidd el mi is elcsodálkoztunk rajta – nevetett fel.
Miközben beszélgettünk és jól szórakoztunk azon gondolkodtam, hogy mikor vessem fel az ötletemet. De sajnos megelőzött Liam. Elég savanyú arcot vágott és sóhajtozott.
- Mondani szeretnék valamit.
Minden tekintet rá szegeződött. Meglepett minket, mivel eddig minden rendben volt. Legalábbis látszólag.
- Danielleről van szó – sóhajtott fel megint.
- Csak nem el akarod venni? – kérdezte Zayn és közben átkarolta barátja nyakát.
- Semmi ilyesmiről nincs szó – bontakozott ki. – Úgy érzem, hogy nem ugyan olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt. Megváltozott. Tudom, hogy én is… Csak nem is tudom, már ez az egész nem olyan, mint az elején.
- Talán ez így van jól, nem? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét.
- Akár igazad is lehetne, de én már nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok. Meg most jön a turné. Nem tenne jót, ha alig tudnánk találkozni és beszélni. Még mindig nagyon kedvelem őt, de nem tudok mit tenni, ha nem érzem ugyan azt, mint az elején.
- Beszéltetek már erről?
- Nem, még semmit sem mondtam neki ezzel kapcsolatban.
- Az lenne a legjobb, ha ugyan ezt neki is elmondanád.
- Tudom – nézett barátnőmre. – De félek, hogy nagyon megbántom és megutál.
- Nem utálhat azért, hogy rájöttél nem ő az igazi – veregette vállba Harry.
- Persze. De mi van, ha azt fogja hinni, hogy eddig csak szórakoztam vele?
- Ezt vele kell megbeszélned. Ha ő ugyan úgy érez, ahogyan eddig is, akkor biztos, hogy nagyon ki fog akadni és engem is nagyon megleptél – ismertem be. Rajtam kívül mindenki le volt döbbenve. Vajon mióta fontolgatja ezt, hogy jobb lenne, ha szakítanának? Annyira összepasszoltak és majdhogynem lehetetlennek tartottam, hogy ők ne legyenek együtt. Ha valaki ma reggel azt mondta volna nekem, hogy Liam és Danielle szakítani fognak, azt nyilván körbenevetem.
- Figyelj, te érzed és te tudod, hogy szeretted. Szerelmes voltál. De semmi sem tört örökké.
Harry szájából hallani ezt igazán furcsa volt. Főleg, hogy előttem mondta ezt. Semmi sem tart örökké. Talán én sem? Elbizonytalanított az a tény, hogy a kettőjük kapcsolata a végéhez közelít, amikor azt hittem, hogy ők ketten egy álompár. Ugyan úgy, mint Louis és Eleanor, vagy Susie és Niall. Tévedtem.
- Biztos vagy benne, hogy szakítani szeretnél vele? Nem lehet, hogy csak elbizonytalanodtál? – szólalt meg végre Eleanor is. Akár a sütizés elején meg is kérdezhettem volna, hogy Danie miért nincs itt, de nem gondoltam volna semmi ilyesmire sem.
- Már lassan két hete, hogy biztos vagyok benne. Eleinte nem szóltam erről senkinek, mivel én is azt hittem, de most már teljesen biztos vagyok ebben.
- Akkor ezt neki is minél előbb el kell mondanod – utasította Zayn.
Mindenki ugyan ezen a véleményen volt. Talán ha Liam elmondja neki, hogy mi a helyzet már nem fogunk annyit együtt lógni. Ez a gondolat futott át a fejemben. Meg az, hogy nem sikerült elmondani az ötletemet.

Duplarész (Százhuszonhatodik, Százhuszonhatodik)

Sziasztok! :) Végre jöttem az új résszel. Elég rövidre sikeredett és uncsira mind a kettő. Ez most ilyen lett, de történni fognak itt még dolgok! ;) Minden esetre jó olvasást. :)))

126.
Iszonyatosan ideges voltam. Titkon abban bíztam, hogy utánam jön anya és elmondja, hogy sajnálja, és akkor én is bocsánatot kértem volna. De nem történt semmi ilyesmi. Szó nélkül hagyta, hogy elmenjek. Talán meg sem fordult a fejében, hogy helyre kellene hozni a dolgokat. Igen, én is hibás vagyok, de mit várt? Betoppanok, és ott van az  az alak, aki tiltott a testvéremtől, aki anyának rengeteg csalódást okozott és hirtelen azt szeretnék, hogy meglegyen a kis családias ebéd. Felnőttem apa nélkül. Nem mondom, hogy nem hiányzott volna egy férfi az életemből, mert de, csak nem ő. És már azt éreztem megvagyok nélküle. Semmi szükségem. Ő pedig belefolyik az életünkbe és mindent felkavar.
Beléptem a házunkba és nyugodtabb lettem valamivel. Azt éreztem, hogy most biztonságban vagyok. Azt vártam, hogy elbőghessem magam Susienak. Ez idáig tartogattam, de most már nem bírtam. A szememet törölgettem, amikor beléptem a konyhába és elég furcsa látvány tárult elém. Döbbenten néztem hol Sura, hol Niallre és ők is rám. Bizonyára furcsa látvány volt, hogy könnyesek a szemeim, de az hogy a konyhában szét volt szórva a liszt, a cukor és az arcukon szerintem tejszínhab volt… nos elég mókásan festettek. El is vigyorodtam és beljebb léptem, amikor a cipőm alatt egy tojáshéj roppant össze. Mint egy csatatéren.
- Öm, nos, igen… Sütit szerettünk volna sütni – nézett rám Niall ártatlanul.
- Azt látom – nevettem el magam.
- Ne segítsek?
- Shell, nem tudsz sütni – húzta fel szemöldökeit Su és kezeit csípőre tette. Ez is nevetést váltott ki belőlem. Halál béna vagyok a konyhában, ezt mindenki tudja. De Susie még nálam is bénább, már ha ez lehetséges és ezek szerint igen. A háborús övezet ezt mutatta a konyhában.
- Valami gond van? – váltott komolyabb hangnemre barátnőm.
Ekkor jutott eszembe, hogy biztosan szét van folyva a szemem és piros is. Nem akartam azt mondani, hogy nem dehogy is, mert ezt senki nem hinné el.
- Hát igen – mondtam halkan. – Majd később elmesélem.
- Harry otthon van – célzott Niall. Azt hiszem be is talált. Rá volt most szükségem. Bár kicsit rosszul éreztem magam, hogy mindig én panaszkodok neki, amikor sokkal nagyobb problémái is vannak.
Bementem a szobámba és felhívtam, hogy találkozzunk valahol. Kicsit rendbe szedtem magam.
- De hatra érjetek ide – szólt utánam Niall. – Süti parti lesz.
- Arra kíváncsi leszek.
- Hát Niall én is – nézett döbbenten Sui barátjára.
Olyan könnyedén fel tudtak dobni. Sokkal jobb kedvel léptem ki az ajtón. Megpróbáltam a gondolataimat teljesen elterelné, az otthon történtekről, amíg a parkba értem, ahol Harryvel találkoztunk.

127.

- Azt mondta, hogy valami süti partit akar – néztem vigyorogva Harryre. Ez még mindig olyan érdekesen hangzott.
- Fhu biztos, hogy jól értetted? Niall nem tud sütni és, ahogy tudom Susie sem…
- Talán hoznak valahonnan – nevettem el magam, ahogy a csatatérre gondoltam. Susie kedve biztosan el fog menni a sütögetéstől, amikor majd össze kell takarítania.
- Mi a gond? – hajolt közelebb hozzám.
- Honnan veszed, hogy gond van? – néztem rá csodálkozva.
Kicsit elmosolyodott és közelebb húzott magához a padon.
- Ismerlek már egy ideje – néz rám gyönyörű szemeivel közben. Sosem fogom megérteni, hogy hogyan képes egyetlen pillantásával ilyen hatással lenni rám, hogy alig kapok levegőt és a pillangók hasamba eszeveszett tempóban próbálnak kiszabadulni. Fejemet a vállára hajtottam.
- Összevesztem anyával.
- Micsodán?
Felsóhajtottam és próbáltam nem visszagondolni arra, hogy miket vágtam a fejéhez. Már szégyelltem magam.
- Csúnya dolgokat mondtam azzal kapcsolatban, hogy apa ismét visszatért.
- Nagyon nem bírod, igaz?
- Apámat? Valójában nem is ismerem és az a gond, hogy nem is akarom megismerni. Amióta elhagyott minket Mikkal azóta nem tekintek rá apaként és sosem tudnék újra.
- De ha anyukádnak így jó?
- Tudom, önző vagyok. A saját javamat néztem. Nem gondolkodtam. Illetve de, csak nem tudom őket megérteni.
- Talán nem kellene ezen agyalnod. Ezt nekik kell megoldaniuk.
Miközben beszélt én göndör tincseivel szórakoztam.
- Lehet, de annyira rossz, hogy semmiről sem tudok. Mikor akarta ezt nekem elmondani? Meg, hogy azt érzik, rendbe jön minden… Nem nagyon így veszem észre. El van minden cseszve – húztam fel megint magam. A hűvös levegőből jutattam jó sokat tüdőmbe, hogy ezzel is nyugtassam magam. – Ne haragudj, hogy már megint annyit panaszkodok – pillantottam rá. Most ő sóhajtott egy hatalmasat.
- Mindig így lesz? – nézett rám, de nem értettem, hogy mit szeretne. -  Mindig bocsánatot fogsz kérni, ha magadról beszélsz?
Ezen kicsit elmosolyodtam, mert tényleg mindig bocsánatot kértem. Ez csak azért volt, mert nem szerettem volna a nyakába zúdítani az életem minden rossz pillanatát. Nem szerettem volna terhelni a hülyeségeimmel.
- Tényleg mindig bocsánatot kérek – bólogattam, mire ő is és rám vigyorodott. – Na, jó beszéljünk másról… Jaj igen a másik kedvenc témám! Harry, én nem akarok egyetemre menni.
Egy tincset kisimított arcomból és kezét combomra tette.
- Már pedig fogsz – kacsintott csibészesen.
- Ugye tudod, hogy akkor alig fogjuk látni egymást?
- Tudom, de muszáj egyetemre menned. A turnébuszra csak nem vihetünk fel…
- Pedig én annak örülnék a legjobban.
- Hidd el én is - nyomott egy puszit ajkaimra. – De ennek nem nagy a valószínűsége.
Tudtam, hogy így van. Pont ez zavart rettenetesen. Vele szerettem volna lenni. Legalább ő legyen itt nekem, de nagyon úgy tűnt, hogy ennek semmi esélye.
- Na, menjünk, nézzük meg azt a süti partit – fogta meg a kezem és elindultunk hozzánk. Közben pedig Harry társaságát élvezhettem. A fejemben már régóta kavargott egy ötlet. Úgy döntöttem, hogy ma, amikor a srácok ott lesznek, majd felvetem. Talán tetszeni fog nekik.

Százhuszonötödik

Gondoltam, ma haza látogatok kicsit anyához. Azt terveztem, hogy amolyan anya lánya napot tartunk. Amikor a ház elé értem, rögtön sejtettem, hogy ebből semmi sem lesz. Egy ismerősen idegen autó állt a ház előtt. Az az autó, ami engem megrémített. Apa itthon van… Furcsa volt erre gondolni, hiszen ő sosem volt itthon, több éven keresztül. Vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem nem megyek vissza Susiehoz. Nekem is ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neki, ha nem több. Amikor megnyomtam a csengőt az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán nagyon meg fogom ezt bánni. Aztán pedig az, hogy vajon csak most érkezett? De mi a fenét keres itt?
Kopogtam, hogy végre valaki meghallja, hogy itt vagyok. Anya nyitott nekem ajtót.
- Kicsim! – ölelt magához, majd beljebb tessékelt. – Mi járatban?
- Gondoltam meglátogatlak…
- Éppen itt volt az ideje, azt hittem elfejtettél. Tegnap kerestelek, de nem vetted fel.
- Harrynél voltam és nem vittem telefont.
Ha nagyon szeretett volna velem beszélni, akkor hívta volna őt is vagy Susiet. Nem tette meg, így gondolom nem is volt annyira fontos. De azért feltettem udvariasan a kérdésem.
- Miért kerestél?
- Ja, csak azt szerettem volna, ha velünk vacsoráznál.
- Velünk? – kérdeztem vissza. Tisztában voltam azzal, hogy mit is jelent ez, de reménykedtem benne, hogy félre értem. Ahogyan rám nézett abból rögtön tudtam, hogy nem tévedek. – Ő itt van?
Mind ezt úgy kérdeztem, hogy kissé meglepett is voltam, kicsit felháborodott, kicsit érzelemmentes, valahogy így mind egyben.
- Igen – mondta halkan majd bólintott.
Bólintottam én is erre, hogy rendben, értem, felfogtam. De valójában nem értettem ezzel egyet és nehezen tudtam elfogadni. Azon törtem az agyam, hogy most akkor forduljak meg és nyomjam le a kilincset?
- Szia, Shell! – toppant be az előszobába ő is… Adott egy puszit a homlokomra és olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy attól hányingerem támadt. – Velünk ebédelsz?
Hirtelen lefagytam és nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Anyára pillantottam, aki már fogta a csuklómat és húzott is maga után.
- Az egyik kedvencedet csináltuk.
Az étkezőbe érve, láttam, hogy már meg van terítve. Már csak az én számomra kellett feltenni az edényeket, evőeszközöket. Mire kimondtam volna, hogy nekem dolgom van és, hogy mennem kellene, azon kaptam magam, hogy ott ülünk mind a hárman. Csend volt. Anyáék próbálták meg-meg törni, de olyan fölösleges és érdektelen dolgokról beszéltünk, hogy akár kínos csendben is ülhettünk volna. Egyre idegesebbé, ingerültebbé váltam. Leginkább az váltotta ki belőlem, hogy nem olyan rég költöztem el innen még is én váltam az idegenné. Mintha egy ismeretlen családnál lennék vendég. Nem olyan érzésem volt, mint aki hazatért.
- Örülök, hogy most itt vagy – nézett rám anya. – Gyakrabban is jöhetnél.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy minek? Úgy látom, van társaságod, van ki szórakoztasson. Szarul esett, hogy én erről semmit sem tudtam. Nekem miért nem mondta el anya, hogy mi a helyzet. És most sem mondtak semmit. Nem akartam nagyon bunkónak tűnni, de muszáj voltam megtudni, hogy mi a franc van most.
- Valamiről tudnom kéne? – tettem le a kezemből a kést. Talán veszélyes, ha most nálam van… Persze nem tettem volna semmi baromságot, de jobb volt így mindenkinek.
Mosolyogva egymásra néztek. Csak ezt ne tették volna… Egyszerűen sírhatnékom támadt.
- Azt hiszem, kezdenek rendbe jönni a dolgok – fogták meg egymás kezét. Már csak a csók hiányzott, de akkor biztos, hogy el is okádtam volna.
- Végre olyan család lehetünk, mint voltunk… - szólalt meg apa. Bár ne tette volna. Ettől borult el az agyam.
- Áh, értem… - álltam fel hirtelen. – Nektek ez a rend… - mély levegőket vettem, de reszketve fújtam ki. – Mike meghalt! – mondtam ki hangosan, mintha erre őket emlékeztetni kellene. – És ti most akartok mindent rendbe hozni? Nem gondoljátok, hogy a családi idill az már régen a kukában van? Egy tizenéves fiú meghalt, úgy hogy azt sem tudta mi az a család! Nem találkozott a testvérével és anya nélkül nőtt fel! – ordítottam szinte zokogva. – Ahogy elköltözök innen, te visszajössz! Semmi szükségünk nincsen rád! Mi a fenének vagy itt?
Láttam rajtuk, hogy rosszul esnek a szavaim. Nekem is fájtak bizonyos dolgok és az is hogy így kell beszélnem anyával. Megköszörülte a torkát.
- Ha jól emlékszem, te már nem laksz itt.
Kerek szemekkel néztem rá. Akkor már semmi közöm sincs ahhoz, hogy hogyan veri át megint saját magát? Saját magának okoz fájdalmat és nekem is. Szipogtam párat közben hevesen bólogattam.
- Rendben – mondtam halkan. A székről felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt mielőtt mondhattak volna bármit is.

Százhuszonnegyedik

Sziasztok! :) Végre itt van az új rész. :D Sajnos nem sok ötletem volt az újabb részekhez, de azt hiszem megvilágosodtam. :DD Hamarosan befejezem a történetet, hiszen már nincs sok a végkifejletig. DE! Aggodalomra semmi ok, azt érzem, hogy ennek lesz még folytatása, mégpedig "második évad" címszóval. ;) Na ennyi titkot árultam el, itt az új rész, jó olvasást! ;)

- Igen hallottam. Niall mesélte, hogy mi volt. Szerinted Brook csak simán meghátrál?
- Hát remélem… - válaszoltam kicsit félve, hogy ez nem így lesz. – Mit tudna tenni.
- Bemárt mindenkit.
- Szerinted hinnének neki? Nem feltűnő, hogy egyszerre mindenkiről kiderül valami titok?
- Fogalmam sincs Ell – ült fel a kanapén. – De ha lehet nem is nagyon szeretnék ezen agyalni. Őszintén szólva nagyon megrémít az a csaj és Elena is. Komolyan ezek ketten nem százasok.
Igaza volt. Én is így gondoltam. Bár kicsit azt sejtettem, hogy Brook nem normális, de Elenáról a véleményem lassan az volt, hogy ő csak őrülten szerelmes. A szó szoros értelmében őrülten. Akármit megtett volna Harryért. Sőt elég sok mindent meg is tett. Ilyenkor mindig a galamb és a macskám jutott eszembe, aztán pedig Mike… Vannak dolgok, amiket soha sem fogunk elfelejteni. Csupán azért, mert elménkbe égett és ha el is tüntetjük onnan a nyoma megmarad. Voltak olyan dolgok, amelyekről soha nem is szerettünk volna megfeledkezni. Mint például egy öcsiről.
- Hahó! Figyelsz te rám?
- B-bocsi, elbambultam. Mit mondtál?
- Azt, hogy nem tudom mi lesz az egyetemmel…
- Én sem – sóhajtottam.
- Még mindig a stylest dolog érdekel, de abból meg tudok én élni? Úgy értem, nem akarok mindig apámék pénzén élni…
- Egyet értek.
- De ha elmegyek innen, akkor olyan ritkán láthatnánk egymást.
Rá pillantottam és elhúztam a számat. Igaza van. Ha elmegy innen, akkor alig fogom látni. A srácok pedig jövő évtől ismét turnéznak. Én pedig itt leszek egyedül, a barátaim nélkül. Jézusom ebbe még alig gondoltam bele. Itt leszek egyedül ebbe a házban.
- Mi a fenének kell felnőnünk? – sóhajtottam és velem együtt ő is.
- Még van pár hónap addig.
- Remek – mondtam ironikusan. Az olyan hamar el fog telni.
Ismét csendben maradtunk és kattogtak a kerekek fejünkben.
- Jack nagyon azt akarja, hogy oda menjek tovább tanulni.
- Persze, mivel beléd van esve – forgatta a szemeit.
- Miért utálod annyira?
- Azért mert iszonyat helyes – mondta kuncogva, de aztán ismét komor arcot vágott. Erre én nevettem el magam hangosan. Tényleg az. De biztos, hogy jó lenne ott nekem? Már azt sem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Vagyis azt tudtam… Harryt, Susiet és a srácokat. Őket szerettem volna.
Ekkor mintha csak a gondolatom jelent volna meg csengettek. Röppentem ajtót nyitni.
- Oh, szia csajok – lépett be Brook és döbbenetemben azt sem tudtam mit tegyek. – Régen beszéltünk, hogy vagytok?
Csak úgy simán beljebb tessékelte magát és azon kaptam magam, hogy már a kanapén ül.
- Isten hozott – mormogtam. – Mit szeretnél?
- Hallottam, hogy megint a kis jótevőt játszod Elenával együtt. Tudtam, hogy Harrynek sosem volt ízlése, de hogy ennyire…
- Ja, mert veled biztosan jobban járt volna – duruzsolta érzelemmentesen Su. Amin elmosolyodtam.
- Bizonyára igazad van – dobta hátra a haját.
- Ha azért jöttél, hogy ezt megoszd velünk nos – kitártam jobban az ajtót -, akkor akár mehetsz is.
- Úgy látom nem szívesen fogadtok.
- Ez nem a véletlen műve – vetette oda barátnőm.
Erre inkább felállt.
- Na, jó, ahogy gondoljátok.
- Várj, tudom, most jön az a rész, hogy megszívjuk, a cikkek rólunk fognak csámcsogni stb… stb…
- Hm, nem is olyan rossz ötlet. Shell egészen tetszik a gondolkodásmódod.
- Nekem viszont hánynom kell tőled – szűrtem a fogaim közt.
Kilépette a küszöbön és csaptam is be az ajtót. Ijedtében, hogy nehogy rázárjam még ugrott is egyet.
- Sziasztok csajok! – kiabálta még be én pedig szemeimet forgattam.
- Nem ennyi volt a részéről igaz? – nézett rám.
Megráztam a fejem kicsit idegesen. Számítottam is tőle a többi csapásra.

Százhuszonharmadik

Láttam, hogy mindenki megfeszülve figyel. Főleg Harryn és Niallel láttam ezt. Mindig ők ketten voltak a legérzékenyebb. Gondoltam inkább helyet foglalok mellette. Ahogy leültem, még csak rám sem pillantott. Meredten nézte a barátját. Kicsit meg szerettem volna nyugtatni, így megfogtam a kezét. Amikor rám nézett végre kedvesen rá mosolyodtam. Nem csak, hogy nem viszonozta, hanem szinte utálattal nézett rám. Aztán kicsúsztatta kezét az enyémből. Értetlenül néztem rá, hogy most meg mi a fene ütött belé. A napokban semmi baj nem volt köztünk. Előredőlt, hogy még csak látókörébe se legyek benne és combjára könyökölt.
- Szóval… fhu srácok higgyétek el nekem nagyon nehéz erről beszélnem. Rettenetesen félek, hogy kifogtok, belőlem ábrándulni. Főleg, mert Shellel ezt a titkot elhallgattuk előletek. Már régen el kellett volna mondanom, nem lett volna szabad eddig húzni. Csak féltem. Nagyon. Főleg attól, hogy ti mit fogtok rólam gondolni. Meg a bandát is nagyon féltettem, hogy talán sosem lesz olyan, mint régen, vagy ami a legrosszabb nem is.
- Az istenért Zayn! – szólt rá a kelleténél hangosabban Harry. – Mondd már ki!
Ritkán láttam ilyen idegesnek. Láttam, ahogy állkapcsa meg-megfeszült és ujjai is ökölbe szorultak, mintha bármelyik pillanatban leüthetné az egyik legjobb barátját. Kezdett komolyan megrémíteni ez a viselkedése. Zayn hangosan felsóhajtott és lesütötte a szemeit.
- Valami olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad.
- Nagyon nem – motyogta maga elé alig érthetően Harry.
- Azt hiszem, gyilkos vagyok – mondott kurtán ennyit és még mindig a földet kémlelte. Hirtelen mindenki csendben maradt. Éreztem, hogy szinte megfagyott a levegő és, ahogy oxigént akartam juttatni a tüdőmbe, ez a fagyott levegő marta a légcsövem. Roppant kellemetlen volt. Barátom teljesen elernyedt mellettem. Értetlenül néztek szét egymás közt és Zayn tekintetét keresték, de őt a padlószőnyeg sokkal jobban lekötötte.
- Mi a fenérőb beszélsz haver? – szólalt meg Louis és egy mosoly folyt az arcára, mintha csak vicc lenne az egész, de mikor tekintete találkozott Zayn sötét íriszeivel azonnal tudta, hogy ebben semmi humor nincsen.
- Én sem vagyok benne biztos… A húgomat védtem… - hallottam a hangján, ahogy megcsuklik. A könnyeivel küszködött. – Egy pedofil volt és, amikor megláttam azonnal neki estem. Ütöttem, ahol értem.
Ahogy mondta lelki szemei előtt biztos voltam, hogy azokat a képeket látja, amiket én is elképzeltem magam előtt valahányszor erről beszélt. Borzalmasak voltak.
- Meghalt? – kérdezte hatalmas szemekkel Niall.
- Nem tudom… ott hagytam. De a legrosszabb az egészben, hogy erről csak ti tudtok. Meg még Elena és Brook.
- Elmondtad nekik? – tért magához Harry. – Elment az eszed?
- Nem mondott nekik semmit. Brook egy démon, aki rájött és a barátotokat fenyegeti azzal, hogy kitálal, ha szakítanak – hadartam el emelt hangon a dühtől, ami akkor fogott el, ha Brook szóba került.
- És Elena? – nézett rám Harry.
- Ő mondta el nekem…
- Te beszéltél vele?
Nem értettem, hogy miért pont ezen akad fenn.
- Miután egyik este haza mentem és ott ült a lakásunkban, nem tudtam mást tenni, mint meghallgattam. De nem ez a lényeg. Zayn nagy bajban van.
Hirtelen elhallgatott ismét mindenki és csend telepedett ránk.
- Én megértem, ha most máshogyan néztek rám…
- Nem Zayn! Ugyan ezt tettem volna – mondta Liam, akitől ez elég furcsán hangzott.
- Ez semmin sem változtat.
- Ugyan úgy nézünk rád, mint eddig.
Biztosították a többiek és ekkor éreztem, hogy egy kő esett le a szívemről, az övéről meg egy egészhegyvonulat.
- Szerinted melyik újság hinne ennek az őrültnek? – állt fel Louis. – Annyi hülye mesét alkotnak a hírességekről. Mindenki azt mondaná, hogy azért mondja ezt, mert szakítottál vele.
- Persze. Senki nem venné be! Csak az újságírók képébe kell nevetned. És még az sem biztos, hogy meghalt. Talán tanult az esetből és várost váltott – mondta könnyedén Harry.
- Hidd el haver, mi ki állunk melletted. Nem lesz itt semmi gond – ugrott a nyakába Niall.
A srácokkal kiveséztük ezt a dolgot. És nekem nagyon úgy tűnt, hogy ezen nem fognak összeveszni. Meg tudták érteni Zaynt. Sőt jobban fogadták, mint gondoltam.
- Jó látni, hogy ennyire erős köztetek a barátság – mosolyodtam Harryre.
- Igen az – vigyorodott el.
- Öm, Harry – sütöttem le a szemeimet. – Nagyon sajnálom, ha valami rosszat tettem ellened, vagy valami bántót mondtam neked.
Itt a kanapés dologra céloztam. Olyan ellenséges volt velem és nem értettem, hogy miért. Közelebb lépett hozzám és kezét derekamra csúsztatta, amitől végigfutott rajtam a hideg.
- Ne kérj bocsánatot Shell – mondta mosolyogva. Aztán egyik kezével hajába túrt és mosolya kínossá szájhúzássá vált. – Megint én voltam a hülye… Azt hittem, hogy te és Zayn…
- Hogy ő és én? – kérdeztem ártatlanul. Tudtam, hogy mire gondol, de szerettem volna, hogy ki is mondja, hogy meg hallja mennyire nevetségesen hangzik.
- Na! – szólt rám kisfiúsan és kicsit el is pirult. – Tudod te.
Erre elnevettem magam.
- Ne nevess ki! – vált még pirosabbá, de már vigyorgott, aztán kicsit komolyabban folytatta. – Ha tudnád, hogy mennyire féltékeny vagyok mindenkire, aki a közeledben!
Közelebb hajoltam hozzá és ő megcsókolt. Ez után gondoltam magukra hagyom a srácokat, hogy együtt ki találják, mi legyen. Ezt már megoldják ők. A nehezén úgy éreztem túl vagyunk.

Százhuszonkettedik

Harry még kicsit ott volt nálunk, de utána el kellett mennie a srácokkal. Én pedig magamra maradtam a könyvekkel. Remek volt egész nap tanulni, de komolyan. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem sok kedvem volt az érettségihez.
Pedig két napon keresztül mást sem tettem csak bújtam a könyveket. A harmadik napomra is ugyan ezt terveztem, de valaki kizökkentett.
- Ne haragudj, hogy ide hívtalak – szabadkozott.
- Nem baj, szívesen jöttem.
Ahogy sötét szemeibe néztem éreztem, hogy nincs minden rendben. Zaklatottnak tűnt.
- Történt valami?
- Nem csak, nagyon sokat gondolkodtam a napokban. Figyelj, nem ülünk be valahová?
- De menjünk.
Zaynnel elindultunk egy közeli kávézóba, mivel kint halálra lehetett fagyni. Ilyen volt az ősz vége Londonban. Azon csodálkoztam, hogy a hó nem esik.
Amikor beléptünk a helységbe megcsapott a meleg és sokkal kellemesebben éreztem magam. Leültünk valahol hátul és mind a ketten rendeltünk egy-egy forró csokit. A bögrét szorongattam kezembe, hogy még jobban felmelegítsen. Közben a velem szembe ülő barátom arcát kémleltem.
- Szóval? – szólaltam meg amikor már nem bírtam tovább a hallgatását. Oka volt annak, hogy hívott és konkrétan sürgetett, hogy minél hamarabb találkozzunk. Felsóhajtott és tudta, hogy most már beszélnie kell.
- Csak veled beszélhetek erről.
- Tudom, de bennem megbízhatsz.
- Igen, akárcsak a srácokban. Unom, hogy folyton bűntudatom van. Unom, hogy amikor azt mondják Zayn ezt nézd és elém tolnak egy cikket, mindig görcsben van a gyomrom, hogy vajon mit derítettek ki rólam. Azt is unom, hogy titkolóznom kell előttük. Nekik meg kell érteniük engem.
- Megfognak – bíztattam és egy lágy mosolyt küldtem felé, hogy még jobban megerősítsem.
- Remélem.
- Zayn te ettől még ugyan az, az ember vagy, akit megismertek, aki a jó barátjuk és nem utolsó sorban egy bandatag.
Bólintott egyet helyeslően. Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Nem veszed fel?
- Harry hív.
Felvont szemöldökkel nézett rám, hogy akkor miért nem.
- Most veled beszélgetek. Szerintem ez fontosabb.
Láttam rajta, hogy kissé zavarja a dolog, még akkor is ha a telefonomat lenémítottam.
- Mikor akarod nekik elmondani?
- Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb. Amíg bennem van ez a vágy, hogy tudniuk kell róla. Csak nem tudom, hogyan kezdjem. És tudom, hogyha ott leszek előttük, akkor meg sem bírok majd mozdulni és minden hang meg fog akadni a torkomon.
- Ha gondolod, én megyek veled.
Ekkor ismét csörögni kezdett a telefon, de nem az enyém volt az, hanem a Zayné. Ugyan azt a nevet olvastam kijelzőén, mint az enyémen. Egyikünk sem vette fel neki. Egyszer kibírja, hogy nem ő most a legfontosabb. Csúnya dolog, de ha tudta volna, hogy Zaynnek mennyire fontos ez a beszélgetésünk akkor megértette volna biztosan.
- Lehet, ma kellene. Most azonnal – fújtam ki a levegőt. Láttam, hogy elgondolkodott ezen az egészen. Aztán vett egy mély levegőt és úgy döntött, hogy igazat ad nekem.

Százhuszonharmadik

*Harry szemszöge*

Nem is tudom miért gondoltam rögtön a legrosszabbra, de gyűlöltem, amikor nem vették fel nekem a telefont. Jó igaz ezt én is sokszor eljátszottam másokkal, mivel sokszor nem is vettem észre, vagy éppen dolgom volt. Most sem Zayn sem pedig Shell. Valahogy rossz előéretem volt ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy Shellel kibékültünk és nem is volt olyan nagy az összeveszésünk, de nekem az az este tényleg rosszul esett, hogy inkább Zaynnel volt. Mi van, ha most is együtt vannak ezért nem veszik fel a telefont?
Lehet, hogy magamnak beszélem be a dolgokat, de reméltem, hogy nem erről van szó.
- Mi bajod Harry? – vetette le magát mellém Lou.
- Semmi – rántottam meg a vállam -, csak nem tudok magammal mit kezdeni.
- Hívd fel Shellt, vele csak tudsz mit kezdeni – mosolyodott rám huncutul, de én nem viszonoztam.
- Hát lehet, de nem veszi fel a telefont – kezdtem el babrálni az említett tárgyon. Louis pedig felsóhajtott és rá pillantottam, mire valami olyasmit olvastam le az arcáról, hogy meg ne hallj már.
Mindent olyan könnyedén vett. Én is, hacsak nem Ellről volt szó.
- Igen itthon van mindenki. Mi ez a nagy búskomorság? – hallottuk meg Niall hangját.
- Majd mindjárt elmondom – ismertem fel barátom hangját. A kanapén fekve hátra vetettem a fejem, hogy lássam, mi történik. Niall, Zayn és Shell léptek be a nappaliba.
- Liam?
- Szólok neki – sietett fel Louis.
Én pedig értetlenül néztem rájuk. Valami nagyon aggasztotta őket és ez engem is. Amikor lejött az ötödik tag is, mindenkit megkértek, hogy figyeljenek.
- Valami nagyon fontos dolgot kell mondanunk – kezdett bele Shell. – Vagyis leginkább Zaynnek.
Ahogy ezt kimondta és kettőjüket néztem olyan rossz érzés fogott el. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek ketten összejöttek. Ökölbe szorult a kezem és gombóc volt a torkomban. De egyenlőre csak ültem egy helyben és próbáltam arra gondolni, hogy ez nem velem történik.

Százhuszonegyedik

Jeee! :) Meghoztam az új részt. Huh de örülök, hogy most sikerült ilyen hamar megírnom. ;) Jó olvasást mindenkinek. Kommenteket pedig várom! ;)

Annyira beleéltem magam a csókba, hogy nem is szerettem volna elválni tőle. Ő mégis megtette.
- Sajnálom a tegnapit.
- Én is – mondtam mosolyogva és a kissé kábultan. Csak úgy megjelent a semmiből és a frászt hozta rám, majd egy semmihez nem fogható csókkal illetett. Hogy a fenébe tudott egy szimpla csókkal ennyire elkábítani? Nem igazság, hogy bármit csinál az jó.
Valójában nem voltam rá mérges a tegnapi miatt. Sosem tudtam rá az lenni. Csak annyira féltem, hogy egyszer nagyon összeveszünk. Az ilyesmit elszerettem, volna kerülni. Volt már példa mosoly szünetre és igazán rosszul tűrtem. Harry a homlokát az enyémnek döntötte és úgy mosolygott rám. Göndör hajába túrtam és egyszerűen hálás voltam az égnek, hogy volt olyan szerencsém, hogy megismerhettem őt. Nem csak annak örültem, hogy érzetem a szeretetét, hanem, hogy én magam is szerethetem őt.
- Mit terveztél már? – kérdezte szinte a számba suttogva. Nem is hagyta, hogy válaszoljak. Ő eldöntötte magában, hogy mit tervezett mára. Óvatosan a csókunk közben feltornázta magát a kanapéra és felettem volt. Kezével pólóm szélénél babrált, majd hasamon simított végig és nyakamat enyhén megszívta. Eltoltam magamtól, mielőtt még tovább folytatta volna és én felnyögnék. Az egy dolog, hogy nem vagyok mérges, de nem akartam abba a tudatba ringatni, hogy mindig megkaphatja, amit akar.
- Semmi ilyesmit nem terveztem mára. Tanulni fogok.
- Ne! - felült mellettem és a támlának dőlt. – Abban nem sok izgalom van.
- De valahol tovább kell tanulnom, ahhoz pedig tanulnom kell.
- Nem tetszik ez a dolog – húzta el az ajkait gyerekesen, mint aki nem kaphatja meg a sütijét ebéd előtt.
- Nekem sem hidd el, de ez van.
- Biológia, kémia… ezekből remekelek – vigyorgott még mindig. Komolyan néztem rá, de hamar elnevettem magam.
- Ebben nem kételkedem. De most a történelemmel küszködök.
- Pfuj… - adta meg röviden a véleményét.
Ölembe vettem a könyvemet és lapoztam egyet, hogy megnézzem, mennyit kell még jegyzetelnem ebből az anyagrészből. Hajam arcomba lógott. Harry simította ki. Nem akartam ránézni, mert akkor megint elveszi az eszem.
- Mit beszéltetek Zaynnel?
Kicsit megrezzentem. Ez olyan gyanakvó volt. Nem mondhattam el neki. Nem azért, mert nem bíztam volna meg benne. Dehogy nem. Az életemet is rá bíztam volna, de most itt nem rólam volt szó. Ha Zayn nem mondta el nekik ezt a dolgot, annak biztosan meg volt az oka. Gondolom, nem örülne neki, ha tőlem tudná meg a barátja. Én sem örülnék, ha valaki kiadna rólam olyasmit, amit jobban szeretnék eltitkolni.
- Semmi érdekesről. Csak nem éreztem magam túl jól.
- Akkor miért nem szóltál? – nézett rám aggódva.
- Nem akartam elrontani a bulid. De semmi komoly nem volt csak kicsit szédültem meg hányingerem volt.
- Tudod, az alkoholnak van egy olyan hatása, hogy – kezdett bele mosolyogva, mire jelentőségteljesen ránéztem.
- Nem az alkoholtól.
Hirtelen kerek szemekkel nézett rám. Nagyon rémültnek tűnt az arca. Nem értettem, hogy mi baja van. Rázni kezdte a fejét.
- Ugye, nem?
Értetlenül néztem rá. Mi ugye nem?
- Szóval igaz, nem vagy terhes, vagy ilyesmi?
Erre hangosan elnevettem magam. Látni kellett volna azt a gyerekes arcot. Ahogyan az aggodalom elborította minden szegletét és szinte hisztérikusan nézett rám. Még most is csak bámult.
- Nem, nem vagyok az! – jelentettem ki még mindig kuncogva. Kicsit tényleg félreérthetően fogalmaztam. Hallottam, ahogy felsóhajtott megkönnyebbülve.

Százhuszadik

Halihoo!! :D Megérkeztem az új résszel. :) Igyekszem komolyan egy héten többször jönni, csak nem nagyon kivitelezhető :S. De a kommenteknek nagyon örülnék, mert ismét nem nagyon érkeznek. :// Jól esne néhány. Csak, hogy tudjam érdemes-e folytatni. Jó olvasást! :)

- Ja és azt is mondta, hogy nekem mindenki fontosabb nála – bosszankodtam még mindig. Közben pedig a pultnál szenvedtem, hogy egy nyamvadt zacskót kibontsak, de annyira ideges voltam, hogy az is nehezen ment.
- Szerintem nem kellene kávét innod.
- Mi van? – fordultam hirtelen felé. Ott ült az asztalnál és az egészre csak ennyi volt a reakciója, hogy nem kellene kávét innom.
- Tiszta ideg vagy. Nyugodj le! Szerintem aludj egyet, aztán holnap megbeszélitek.
- De én nem akarom megbeszélni!
- Oh dehogy nem, csak túl makacs vagy.
És megint csak igaza volt. Jobban ismert, mint én saját magam. Felszerettem, volna hívni és elmondani neki, hogy mennyire sajnálom. De valami nem engedte és azt mondatta velem, hogy de hát semmi rosszat nem csináltam, nem szaladhatok rögtön hozzá. Ez a részem rengetegszer győzött.
- Megyek aludni – tettem le mindent a kezemből, miután kicsit elgondolkodtam azon, amit mondott.
Su csak nézett rám, amolyan „ismerlek már, mint a tenyeremet” mosollyal megfűszerezve. Közben még azon járt az eszem, hogy mostanában többet vitatkozunk, mint eddig. A kapcsolatunk elején mindenben olyan nagy volt az egyet értés. Most meg minden apróságon össze tudtunk kapni. Reméltem, hogy ez nem azt jelenti, hogy már nem olyan, mint régen… Én azt éreztem, hogy egyre jobban szeretem őt. Gondolatmenetemből a telefonom zökkentett ki. Egy üzenetem érkezett. Hatalmasat dobbant a szívem. Rögtön, hogy meghallottam a csipogását oda vetettem magam az ágyra, hogy olvassam. Harry neve helyett Zaynét olvastam.
Sajnálom, ha galibát okoztam. Mesélte Harry, hogy összekaptatok. Remélem, holnap ki is békültök. Annak viszont örülök, hogy beszéltünk és köszönöm, hogy meghallgattál. Jó éjt.
Amint végig olvastam egy halványmosoly jelent meg az arcomon. Kissé könnyebbek éreztem a lelkem – illetve könnyebbnek éreztem, volna, ha Harryvel nem veszekszem -, mivel elmondhattam azt, ami már régen nyomta a lelkemet és kicsit a súlya lekerült rólam. Meg közelebb kerülhettem Zaynhez, persze nem olyan értelemben, amilyenben kicsit Harry képzelte.
Lezuhanyozni nem volt erőm, így csak felvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg takaróm alá. Arra gondoltam, hogy mennyivel jobb lenne, ha ő is itt lenne mellettem.
Másnap reggel arra keltem, hogy menten megfagyok. Egész éjszaka nyitva volt az ablakom és a hideg áradt be rajta. Felültem és azt éreztem, hogy szétmegy a fejem, fáj a torkom és zsebkendőre van szükségem. Gondolom a tegnap esti pulóver nélküli császkálás és nyitott ablakos alvás nem tett túl jót nekem.
- Jó reggelt! – csapta ki hirtelen Susie az ajtót és kiabálni kezdett. Kerek szemekkel néztem rá, majd elnevettem magam. Túl volt kicsit pörögve.
- Neked is – mondtam rekedten és nehezemre esett a beszéd.
- Csak nem megfáztál?
- Nagy úgy tűnik – kászálódtam ki és a szekrényemhez mentem, hogy még egy pulcsiba belebújjak.
- Mi jót csinálsz ma?
- Tanulok. Tudod én az érettségire is készülődök – pillantottam rá felvont szemöldökkel.
- Most ezzel mit akarsz mondani? – tette kezeit csípőre. – Én is szoktam ám tanulni. Néha…
Szemöldököm még feljebb csúszott.
- Na jó igazad van, most már komolyabban kellene nekem is vennem. Tényleg mi van azzal a… csávóval?
- Jackra gondolsz?
- Ja…- mondta unottan.
- Nem tudom. Régen beszéltem vele.
- Helyes – fűzte hozzá halkan és szerintem azt hitte, hogy meg sem hallom, de erre inkább nem mondtam semmit.
Nem beszéltem vele sokat, hiszen miért tettem volna. Tényleg kedveltem, de ennyi. Ő meg egy tanár az egyetemen. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy oda felvegyenek.
Susie hamar eltűnt otthonról. Én a nappaliban voltam és bújtam a könyveimet. Kezdtem besokallni. Igazából három tárgy volt, amiből még sokat kellett tanulnom, de elég volt nekem az is. A töritől őrület fogott el. Elnyúltam a kanapén és próbáltam koncentrálni, de nem igazán ment.
Ekkor meleg levegő csapta meg nyakam és hirtelen összerezzentem és rögtön felpattantam. Harry ült ott mellettem. Már éppen össze akartam szidni, hogy mennyire rám hozta a frászt. Hogyan lehet ennyire idióta, de nem tudtam, mert ajkai az enyémre találtak.

Külön rész 6

Sziasztok! :) Meghoztam az új részt. A Harry szemszögét és a végére írtam olyat, ami még nem volt, hanem tovább írtam az ő szemszögéből a történetet. Remélem tetszeni fog és még mindig olvassátok a blogot a kevés rész ellenére is. Sajnálom komolyan, hogy ennyire keveset hozok, de mindennap este érek haza, hétvégén pedig nem ez a legfőbb dolgom, de komolyan igyekszem! :) Várom a kommenteket! Jó olvasást!

Külénrész 6.

***

- De hát Harry!
Sajnáltam, hogy nem mondtam semmit Shellnek arról, hogy Zayn milyen balhéba is keveredhet, de annyi baja volt mostanában. Nem szerettem volna, ha még többet töpreng ezen. Most pedig az volt a rossz, hogy mégis csak elhallgattam előle. Magamhoz húztam, de csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Sajnálom – suttogtam. Éreztem, hogy teste egy kicsit megkönnyebbül és kifújta a levegőt. Nem tudott rám haragudni huzamosabb ideig, de ezzel én is így voltam. A nappaliban végig azon törtük a fejünket a többiekkel, hogy mit kellene tennünk. Most már Su és Ell is benne voltak teljesen. Ezt nem szerettük volna, de így alakult. Őket is ezzel terheltük. Rossz volt látni, hogy Shell már mindjárt beleőrül ebbe. Úgy járkált a szobába, mint akinek ezen múlna az élete. Amikor kicsit közelebb ért hozzám megfogtam a kezét és az ölembe rántottam.
- Drágám, inkább ülj le, mert már hányingerem van – mosolyodtam rá halványan. Nem jó kedvemből. Senkinek nem volt jó hangulata és az aggodalom mindenkit ellepett. Éreztem, hogy még most is mozogna, kicsit jobban magamhoz szorítottam.
- Nektek nem kellene ezen agyalnotok. Valahogy elintézzük.
A két lány felém kapta a fejét és le tudtam róluk olvasni, hogy ezt ők maguk sem hitték el. Még én sem. Persze valahogyan elintézzük, de még semmi ötletem nem volt. Meg akartam őket nyugtatni és kicsit magamat is.

***

Rettenetesen ideges voltam, amikor elolvastam azt a bizonyos cikket, amely azt taglalta, hogy Shell és Brook milyen jó barátnők lettek. Reménykedtem ebben, hogy nem igaz. Nem szeretném megint veszélybe sodorni a barátnőmet. Nem akarom, hogy megint olyan üzeneteket kapjon és csomagokat. Azok miatt is borzalmasan éreztem még mindig magam. Azt hittem, hogy lehet majd nyugtunk, de tévedtem. Mit is vártam… Amióta együtt voltunk egyik probléma jött a másik után. Persze megbirkózunk minddel, de nem tudtam, hogy meddig fogom bírni. Bár tudtam, hogy akár örökre, de féltem, hogy ő nem így gondolja és egyszer nagyon megfogja unni és otthagy engem.
- Sziasztok – lépett be a konyhába és láttam, hogy nagyon meg van lepve az arckifejezéseink alapján.
- Szia, Shell – nyögtem ki.
Idegesen kifújta a levegőt és helyet foglalt mellettem. Először mindkettőnkön végignézett. Nem is tudtam, hogy mit kellene mondanom. Kínos volt ez a néhány pillanatig tartó csönd. Aztán ő törte meg.
- Figyelj. Ez a Jack csak egy…
- Milyen Jackról beszélsz? – csattantam fel kicsit. Nem értettem, hogy miről beszél, de annyira most nem is érdekelt. Az újsággal kapcsolatban szerettem volna hallani néhány mondatot, magyarázatot. – Jobban érdekel, hogy miért írják ezt az újságok – toltam elé.
Úgy tűnt, hogy ő még nem is nagyon látta ezt. Meglepetten olvasta és közben a nem is vett levegőt. Attól kellett félnem, hogy megfullad, mielőtt bármit is mondhatna. Amikor eltelt egy kis idő nem voltam benne biztos, hogy még most is olvassa, inkább csak bámult maga elé.
- Van még valami, amit nem árultál el? Csak mert inkább most szólj – szólalt meg szkeptikusan Susie. Én is mérges voltam, bár inkább nem értettem semmit, de furcsa volt, hogy Su így letámadta a barátnőjét.
- Mi? Figyelj én nem -
- Csak az a furcsa, hogy már együtt is lakunk és te most kezdesz el titkolózni. Vagy csak most jövök rá. Nem tudom…
Elsőnek Susie állt fel hangosan az asztaltól, majd Shell is ezt tette. Láttam rajta, hogy mindjárt ellepik a könnyek.
- Hallgass meg kérlek Susie!
- Minek? Úgy is titkolóznál és annyit mondanál el, amennyit érdemesnek látsz.
Csak ennyit mondott aztán el is ment.  Ő pedig nézett utána. Én magam alig tudtam felfogni, hogy mi ez az egész. Kicsit megköszörültem a torkom mire felém fordult.
- Én meg szeretnélek hallgatni – biccentettem fejemmel barátságosan, hogy foglaljon helyet. Nem akartam veszekedni vele. Főleg most, hogy Suval így összekaptak.
- Brookkal mi nem vagyunk barátok – szögezte le. – Amikor Susie elmesélte, hogy miket feltételeztek, akkor nagyon ideges lettem. Próbáltam nektek segíteni. Tudom, hogy meggondolatlanság volt, de találkozni szerettem volna vele, hogy beszélgessünk. Azt szerettem volna, ha elárulná nekem, hogy miért teszi azt, amit tesz. Persze nem jutottam vele semmire sem.
- Miért nem mondtad el nekünk?
- Azt mondtátok, hogy ez nem az én problémám és hagyjam a dolgot, de nem szerettem volna. Segíteni akartam. Tudom, most csak rosszabb lett.
Ekkor láttam megjelenni néhány könnycseppet és sietve végigfutottak az arcán. Hirtelen azt hittem megszakad a szívem
- Sajnálom Harry, tudom, hogy elrontottam. Megértem, ha most nagyon utálsz engem. De tényleg nagyon sajnálom.
Annyira buta volt és egyben aranyos, hogy muszáj volt kicsit elmosolyodnom.
- Aj! Legalább hülyeségeket ne beszélj már. Dehogy utállak. Per pillanat azt sem érdekel mit fog mondani Paul én csak nem szeretném, ha arról írnának az újságok, hogy bajba keveredtél.
Felálltam és oda mentem hozzá, hogy átöleljem. Arcomat nyakába fúrtam, hogy érezzem az illatát és kicsit megnyugtassam.
- Miattad aggódok, meg Zayn miatt – sóhajtottam.
- Miattam nem kell. Mi nem vagyunk jóban. Szinte meg is fenyegetett.
- Micsoda? – engedtem el hirtelen és értetlenül meredtem rá.
- Mondta, hogy semmit sem tudok. Nem is kellene, mivel semmi közöm hozzá. Meg, hogy ne üssem bele az orrom mindenbe, mert csak nekem lesz rosszabb. Mind ezt úgy mondta, hogy nem egy kedves jó tanácsnak, hanem sokkal inkább fenyegetésnek hangzott.
Kifújtam a levegőt és akaratlanul is a dühtől ökölbe szorult a kezem, állkapcsom pedig megfeszült. Ideges lettem, de ki ne lett volna?
- Próbálunk tenni valamit. Zaynnel is próbálunk beszélni, mivel Liam terve, miszerint fogadjuk el, hogy együtt vannak teljesen megbukott.
Felhúztam a székről és vele szembe álltam.
- De igaza van. Shell ez nem a te ügyed. Nem kell tenned semmit sem, mert csak belekevered magadat is. Lássuk be, hogy ezt nekünk kell megoldanunk.
Még mindig elég zaklatottnak tűnt Susie miatt próbáltam lekötni, de nem igazán sikerült.
- Szerintem ma már nem jön haza – fújta ki a levegőt.
- Shell ki az a Jack? – tettem fel azt a kérdést, ami most jutott eszembe, hogy nem is tudtam meg.
- Csak nem féltékeny vagy? – nézett rám vigyorogva.
Most hogy kimondta határozottan annak éreztem magam.
- Azt sem tudom ki az. Annak kellene lennem?
- Zongoratanárom volt egy kis ideig. Olyan személy, akire nagyon felnéztem. Az egyetemen találkoztam vele.
- Szóval egy idősebb pasas az ellenfelem… - csúsztattam kezeimet csípőjére, ő pedig nyakamat kulcsolta át.
- Igazából huszonhárom éves.
- Hajaj.
Éreztem, hogy kicsit húzza az agyam. Elég szadista tudott velem lenni. Lágyan megcsókolt, mintha letudtuk volna a témát, de a legfontosabbat még meg sem kérdeztem.
- Van olyan jóképű, mint én?
- Ha gondolod, megnézheted. Elhívott a hangversenyére. Bár ha téged nem érdekel -
- Veled megyek! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Ez nem volt kérdés.

***

Szeretem a zenét, de ez a hangverseny halál unalmas volt számomra. Untam és ezt nem is próbáltam leplezni. Ha elhívott volna, hogy van, ez a verseny menjünk el tuti, hogy nemet mondok. De kíváncsivá tett ez a Jack gyerek. Csakis ezért jöttem el. Majdnem mindenkinél megkérdeztem, hogy ő-e az. De amikor ő ült a zongorához, azt Shell arckifejezése egyértelművé tette. Rajongással nézett rá és csillogó szemekkel. Beismerem zavart. Mert egészen jól nézett ki a csávó. Amikor mondani próbáltam valamit a játéka alatt Shell azonnal lecsitított. Karba tett kezekkel néztem. És azzal bíztattam magam, hogy nem olyan jó. Sőt bénán játszik. Ennyire még Louis is tud vagy Liam. Persze be kellett látnom, hogy ez nem igaz. De hangosan nem ismertem volna el semmiért sem.
Sürgettem Shellt, hogy menjünk. Nem szerettem volna vele találkozni. De nem volt ekkora nagy szerencsém. Összefutottunk vele és még beszédbe is bonyolódtunk. Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit mond Jack. Csak azt láttam, hogyan néz Shellre és nagyon zavart. Közelebb húztam magamhoz, hogy ezzel is jelezzem, Haver nem a tied!
A srácon egy igazán alkalomhoz illő ruha volt. Még így is látszott, hogy szálkás testalkatú. Kicsit borostás volt és szőkésbarna rövidebb haja pontosan be volt lőve. Amikor elköszöntünk tőle, még muszáj voltam megjegyezni:
- Nem mondtad, hogy ez a Jack ennyi, hogy is mondjam… jó képű.
Jó, igen féltékeny voltam. Nem is akármennyire, de nem tehettem róla. Féltettem Shellt. Az autóban ülve sóhajtott fel Ell.
- Nehogy azt mond, hogy féltékeny vagy rá.
- De úgy nézett rád – bukott ki belőlem.
- Nem kellene annak lenned.
- Pedig az vagyok.
- Akkor is, ha az utcán valaki megnéz? Ennyi erővel, akkor is lehetnél féltékeny.
Rá pillantottam felvont szemöldökkel és kicsit sokat mondóan. Így volt… néha még akkor is féltékeny voltam. Nem tehettem róla.
- Lehet, nem arra az egyetemre kellene menned.
- Te erőltetted annyira – mosolyodott el.
- Tudom, csak nem tudtam, hogy ennyi srác jár oda, akik tehetségesek a zenében.
Hangosan felnevetett és kicsit én is elmosolyodtam. Félig komolyan félig pedig csak viccből mondtam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
- Megtetszett az iskola – mondta a csók végébe.
- Ebben nem kételkedtem – simítottam ki egy tincset arcából. Majd hátrébb dőltem. - Suval mi van? Kibékültetek?
Tértem a másik témára, csak hogy erről eltereljem a figyelmet.

***

- Shell mi van? – léptünk oda hozzá. Susie szorosan magához ölelte a barátnőjét. Nagyon aggódtam én magam is. Ekkor észrevettem Jacket. Ő mi a fenét keres itt? Nem nagyon örültem ennek az egésznek. Nekem kellene mellette lennem, nem pedig neki. Shell szülei elmondták az egészet. Mindannyian ott vártunk a folyosón. Én a pillanatot vártam, hogy Jack eszébe jusson, hogy semmi köze ehhez az egészhez, és hogy haza kellene mennie. De ennyi esze nem volt. Közben pedig Ellt figyeltem, ahogy járkált. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. A legrosszabb az volt, hogy valószínűleg semmit sem tudnék.
Ez után a gondolatmenetem után minden olyan gyorsan történt. Kijött egy orvos és közölte a legborzasztóbb hírt, amit ilyenkor csak lehet. A következő pillanatban Jack tartotta vissza Shellt, hogy bemenjen hozzá. Magához ölelte és én borzalmasan éreztem magam, hogy e miatt vagyok a legjobban kiakadva és nem attól, hogy Mike életét vesztette.
A következő pillanatban már Shell szobájában voltam.
- Haza megyek. Gondolom, most inkább egyedül szeretnél lenni és édesanyáddal.
Felálltam ágya mellől, de ekkor megfogta a pólómat, hogy visszahúzzon.
- Nem szeretnék egyedül lenni. Egy pillanatig sem.
Azok a könnyek ismét megjelentek és már nekem fájtak.
- Maradsz estére?
- Maradok – mondtam halkan és ruhástól befeküdtem mellém. Szorosan hozzábújtam és átöleltem. Másik kezemmel arcát cirógattam. Elkezdtem egy dalt dúdolgatni, hátha segít megnyugtatni.
Egész este forgolódott és néha hangosan felzokogott. Én szinte semmit nem aludtam mellette. Rossz érzés volt így látni szegényt és nem tudtam semmit sem tenni
- Mennyit aludtál? – kérdezte rekedt hangon.
- Olyan öt percet.
Felsóhajtott majd kipattant az ágyból gyorsan és szekrénye felé vette az irányt. A ruháit kezdte kipakolni
- Shell, mit csinálsz? – lépetem mögé.
- Készülődök.
- Hová?
Megfordult és felvont szemöldökkel nézett rám, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Hát az iskolába.
- Az kizárt – ráztam meg a fejem.
- Mert?
- Egy, mert nem mehetsz iskolába, maradj itthon pihenni. Kettő, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szünetetek van.
- A fenébe – rogyott le a székre. – Nem birok itthon ülni. El akarom terelni a gondolataimat.
- Talán nem kéne – nézetem rá. – Szerintem ne próbálj úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor mit csináljak? Bőgjek? – mordult fel dühösen. – Ne haragudj… - mondta halkabban.
Láttam rajta, hogy még szinte fel sem fogta. Nem haragudtam rá. Ilyenkor ez a normális nem? Sejtettem, hogy egy jó ideig nem lesz teljesen önmaga.

***

Eltelt némi idő. Végre a srácokkal haza jöhetünk. Már nagyon vágytunk erre, mivel a lányokat kissé elhanyagoltuk, mivel keveset voltunk itthon. Szóval megbeszéltük, hogy bulizunk egyet. Bevallom nem volt túl jó. Jól indult. Iszogattunk meg ilyesmi. Aztán Shell eltűnt. Zavart. Azért, mert vele szerettem volna lenni, de ő úgy eltűnt. Kerestem egy jó ideig. Aztán feladtam és próbáltam szórakozni, de nem igazán ment. A fiúk sem élvezték annyira, egyedül Louis, mivel ő eléggé jó állapotban volt.
- Zayn hol van? – eszmélt fel Niall. Tényleg ő sincsen meg.
Elkezdtük hívni őt is meg Shellt. Kicsit megijedtem, hogy mi lett velük. Keresgéltük és hívtuk őket egy csomó ideig, de semmi. Végül pedig Louis pillantotta meg őket. Ott ültek a fűben ölelkezve. Shellen volt Zayn pulóvere.
- Gyerekek! Titeket kerestünk! – szólalt meg, amikor oda értünk.
Ők szétrebbentek és kicsit zavartan néztek ránk.
- Jól eltűntetek – jegyezte meg Liam. – Egy csomószor hívtunk titeket. Telefont luxus felvenni?
- Ne haragudj! – állt fel Zayn. Majd Shellt is felsegítette. – Elbeszélgettük az időt.
- Remek – horkantottam. – Akkor indulhatunk?
Sétálva indultunk el. Mi kicsit lemaradtunk a többiektől. Fogtuk egymás kezét, de csendben haladtunk. Érezni lehetett, hogy nincs minden rendben.
- Valami gond van? – nézett rám gyönyörű szemeivel, de most az egyszer ez nekem nem volt elég.
- Semmi – rántottam vállat. Hihetetlen, hogy nem is veszi észre.
- Sajnálom, hogy nem sok időt töltöttem, ma veled – szorított kicsit kezemen és közelebb bújt hozzám. – Nem szeretnél nálam aludni? – ravasz mosoly jelent meg ajkain. Most még ez sem ért el nálam semmit.
- Most nem. Nővéremmel holnap jön hozzám.
Hülye kifogás volt és egyben hazugság is. Hangosan felsóhajtott és megállt. A többiek jóval előttünk jártak már. Elengedte a kezem.
- Harry, mond már el, hogy mi bajod! Így nem fogom megtudni.
- Semmi! – mondtam kicsit kikelve magamból. Aztán rájöttem, hogy nem szabadna így beszélnem vele. De dühös lettem. Értelmetlenül nézett rám én pedig a pulcsiját vizsgáltam, ami a Zayné. Még mindig ez volt rajta.
- Jaj értem, szóval az a baj, hogy Zaynnel beszélgettem.
- Az a baj, hogy már mindenki fontosabb neked nálam… Jack, Zayn…
- Igazad van… Sajnálom.
Kibújt a pulóverből és rossz volt ránézni, én fáztam. Nyújtotta nekem, hogy vegyem el.
- Meg fogsz fagyni! Odaadom az enyém, jó?
- Nincs rá szükségem – mondta makacsul, de láttam rajta, hogy mennyire fázik.
- Shell, ne csináld már!
Elindult egyedül én pedig utána szóltam, hogy most mit akar, de nem válaszolt semmit.
- Haza kísérlek – léptem mellé.
- Nem kell, Suval haza találunk. Köszi!
Csendben mentünk egymás mellett és nem szóltunk semmit, amíg a többieket utol nem értük.
- Na mi a helyzet fiatalok? – kérdezte Louis.
- Semmi – rántott vállat mosolyogva Shell, mintha tényleg semmi sem lenne. Aztán pedig a lányok elváltak tőlünk. Mi még csak el sem köszöntünk egymástól. Tudtam, hogy idióta vagyok… De egyszerűen beleőrültem a gondolatba, hogy már nem szeret annyira. Meg is érteném, hiszen alig volt időn egymásra. Hülyén viselkedtem vele. Gondoltam majd holnap felhívom, vagy átmegyek hozzá.

Száztizenkilencedik

Sziasztok! :) Ismét itt. A többi oldalam szünetel, de ezt természetesen folytatom. :) A következő rész egy hosszabb lesz Harry szemszögéből :). Jó olvasást mindenkinek és várom a kommenteket! ;)

Zayn arca eltorzult és azt hittem menten elájul, de ez csak pár másodpercig tartott. Aztán ismét ura volt a helyzetnek. Most tudatosult benne, hogy mi mindenről tudok. Nekem is ekkor jutott el az agyamig, hogy mit tudok Zaynről. Olyasmit, amit csak két ember, akik mint tudjuk nem túl megbízhatóak.
- Essünk túl ezen… - fújta a füstöt. Zavart, hogy dohányzott és rosszul voltam a füsttől is, de most ez volt a legkisebb gondom. Kérdően pillantottam rá, hogy ő meg miről beszél. Ha azt hiszi fejmosást akarok tartani, akkor nagyon is téved. Én a barátja vagyok, legalábbis annak tartom magam és segíteni szerettem volna neki mindennél jobban.
- Tudom, hogy most elítélsz. Ha szeretnéd, mond el minden egyes újságírónak – rántotta meg a vállát, mintha ez olyan semmiség lenne. Nekem meg nagyon fájt, hogy komolyan csak ennyit néz ki belőlem, hogy olyan vagyok, mint Elena vagy mondjuk Brook.
- Te mi a francról beszélsz? Nem azért akartam veled beszélni, hogy úgy zsaroljalak, mint a „barátnőd” – förmedtem rá.
Kicsit feljebb emeltem a hangom, de csak annak érdekében, hogy kicsit észhez térjen. Csendben álltunk. Ő úgy füstölt, mint, akinek kigyulladt a nyelve és a harmadik szál is előkeveredett.
- Segíteni szeretnék Zayn. Brook egy szemét dög…
- Aki túl sokat tud – sóhajtott. – Amíg teszem, amit mond addig, egy ideig biztonságban vagyok.
- Igen? Mégis meddig? Pár évig? Hónapig? Napig? Gondolkozz már!
- Shell, ha ő köp bármit is, nekem annyi és valószínűleg a bandának is. Ezt nem szeretném. Tudom, hogy egy kígyó, és, hogy egyszer úgyis kikotyogja ezt a kis titkot – mondta ironikusan -, de ameddig csak lehet, húzom az időt.
Elszomorító volt ezt hallani tőle. Egyre jobban sajnáltam őt és hülyén éreztem magam, hogy elhittem, hogy ezek ketten komolyan szeretik egymást.
- Valamit csak lehet tenni nem? – vetettem le magam a fűbe és a tehetetlenség szinte megőrjített.
- Valamit biztosan…
- Ha ellenállnál.
- Szerinted nem próbáltam?
Nem bírtam tovább ülve maradni, mert a düh teljesen elborított így talpra álltam és járkálni kezdtem.
- De nem hiszem, el hogyan lehet valaki ilyen szemét! Komolyan ez nem normális! Mi a fenéért csinálja ezt? Nem bírom felfogni. Legszívesebben, aj!
Azt hiszem az ötödik szálat vette elő, amikor összeszűkült szemekkel néztem rá. Ez már nekem is sok volt. Elhiszem, hogy ideges, de nem kellene ezt tennie akkor sem. Ajkai sarkán egy mosoly féle jelent meg. Megfogta a csuklóm és lerántott a földre. Ott ültünk egymás mellett és szinte hallani lehetett, amint a gondolataink ide-oda ugrándoztak.
- Azt akarja, hogy a középpontban legyen – adta a válaszát egy korábbi kérdésemre. – Neki mindegy, hogy hogyan.
Elég szomorú volt és beteges. Senki sem normális ezen az elfuserált bolygón?
- Én nem bírom, hogy ez így menjen tovább – sóhajtottam. – Lehet, jobb lenne, ha legalább a fiúkat beavatnád. Inkább tőled tudják meg, minthogy történjen valami…
Bólintott egyet.
- Elfogom, nekik mondani. De úgy, hogy erről Brook ne tudjon. Valamit pedig kitalálok. Ez tényleg nem mehet így tovább – látta végre be.
- Senkinek sem jó. A bandának, és főleg nem neked.
- Igen, csak… félek – fordult felém. – Sosem féltem ennyire – vallotta be őszintén. Lágyan rámosolyodtam és megöleltem. Úgy szorított magához, hogy azt hittem megfolyt.
- Gyerekek! Titeket kerestünk! – jelent meg Louis a srácokkal együtt.

Száztizennyolcadik

Amikor tudtuk, hogy a srácok érkezni fognak, akkor Susie és Danielle társaságában eléjük mentünk, hogy minél hamarabb találkozhassunk. Olyan régen láthattuk őket élőben, hogy már mind a hárman tűkön ültünk. Hatalmas tömeg volt. Gondolom nem csak mi tudtunk arról, hogy a fiúk visszatérnek Londonba, hanem a rajongók is. Onnan tudtuk, hogy már meg is érkeztek, hogy mindenki sikítozva próbált közel kerülni hozzájuk, de persze a biztonságiak ezt nem tették lehetővé. A tömegen megpróbáltuk magunkat átverekedni, hiszen minket ismernek, és biztosan oda engednének hozzájuk. Komoly harcot kellett vívnunk, hogy észrevegyenek minket. Niall fordult felénk vigyorogva és szólt az egyik nagydarabnak, akik segítettek minket. Amikor végre ott lehettünk mellettük én azonnal Harryt jó szorosan magamhoz húztam.
- Csak nem hiányoztam? – kérdezte mosolyogva.
- Valójában nem. Csak sok itt a fotós, gondoltam jó színben tűntetem fel magam – válaszoltam szem forgatva, hogy hogyan tud ekkora marhaságot kérdezni. Még jó hogy hiányzott. Azt hittem bele őrülök, hogy nincs itt. A srácokért egy limuzin jött, amibe mindannyian simán befértünk. Néha még most is szokatlan volt, hogy milyen luxus körülmények között élnek.
- Milyen buli lesz ma? – csapta össze a tenyerét Louis.
- Azt hittem pihenni szeretnétek – vonta fel szemöldökét Danielle.
- Azt is. Mi lenne, ha ma este szétnéznénk a városban? – vetette fel az ötletét Harry. Nem is ő lett volna, ha rögtön nem ez jut eszébe.
De mindenki benne volt így eldőlt, hogy este partyzunk egy nagyot. Még fogalmam sem volt, hogy mit mondok Zaynnek, de tudtam, hogy minél hamarabb beszélnem kell vele. Talán a ma este egy jó lehetőség lenne erre. De kicsit rosszul éreztem magam, hogy még csak most jöttek vissza és máris el fogom szúrni a kedvét. Mégis azt éreztem, hogy minél előbb annál hamarabb túlesünk rajta. Eddig csak magamban őrlődtem és kellett, hogy vele beszéljem meg ezt a dolgot.
Eleanor nem volt itthon így ő nem tudott velünk tartani. Brook pedig azt mondta, hogy nem érzi magát túl jól, de egyértelmű volt, hogy másról van szó. Nem nagyon érdekelt és jobb is volt így. Már néhány poharat üresen csaptunk az asztalhoz, amikor Zayn bejelentette, hogy megy dohányozni. Aztán valahogy mindenki elkeveredett a másiktól a nagy tömegben. Én is kiléptem a hűvös estébe és megpróbáltam megkeresni a banda rosszfiúját, hogy végre beszélhessek vele. Iszonyat hideg volt és azt hittem, hogy megfagyok, amíg ráleltem.
- Szia – köszöntem neki, mintha ma még nem is találkoztunk volna.
- Meg fogsz fagyni – nézett rám kerek szemekkel és kibújt a pulóveréből, amit rám terített.
- Köszönöm – mosolyodtam rá. – Tudnánk egy kicsit beszélgetni?
Hangosan felsóhajtott és kifújta a füstöt.
- Brook?
Hangtalanul bólintottam és az előző mozzanatait megismételte. Tudtam, hogy nem ez minden vágya. Nekem sem, de kellett, hogy megbeszéljük.
- Figyelj Shell, talán ebbe nem kellene belemásznod – nem ellenségesen mondta csak inkább féltve engem. – Nagyon sok minden van, amiről nem tudsz és jobb is, ha ez így marad.
- Arról az estéről nem kellene tudnom igaz?
Értetlenül nézett rám, de láttam rajta azt is, hogy kissé megijedt. Nem is azért, mert tudom, hanem, hogy honnan juthatott el a fülembe. Legalábbis én biztosan ettől tartottam volna a helyében.
- Miről beszélsz?
Próbált úgy tenni, mintha komolyan nem értené, de ahogy pillantottam rá, tudta, hogy miről beszélek, csak valahogyan ő maga is félt. Nem csodálom. Ez egy olyan téma, amit jobb nem firtatni.
- Kérlek, ne kelljen elmondanom, hogy miről beszélek, mert hidd el nekem is nehezemre esik kimondani…
Láttam rajta végig folyni az összes érzelmet arcán. Szégyen, sajnálat, keserűség és még sorolhatnám. Lehajtotta fejét és a második szálat vette elő.
- Kitől tudod?
Haboztam a válasszal, hiszen ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy Elenának igaza volt. Most az egyszer nem hazudott. Nem tudom, hogy miért akart velem jót tenni, de megtette.
- Elena… - mondtam ki halkan és szinte jeges borzongás futott át mindkettőnkön.

Száztizenhetedik

Sziasztok. Sajnálom, hogy ennyire megkésve hozom az új részt, annak ellenére, hogy nyáron minden nap jöttem és olykor többel is. Sajnos ez már csak ilyen lesz. Ugyan is a suliból csak az első két hét telt el, de nekem rengeteg dolgom volt és ez ennél rosszabb lesz. Az oldalra még csak gondolni sem gondoltam. :/// Gondolkodtam ma azon, hogy hagyom is a történetet. De aztán eszembe jutott, hogy mennyi olvasóm és kommentelőm van. Amíg nem hagytok el, addig nem zárom be a történet végéig az oldalt. De kevesebb részt fogok hozni ebben biztos vagyok. Egy héten vagy három részt, de lehet lesz olyan, hogy annyit sem. Nem tudom. Remélem megértitek és ugyan úgy fogtok engem olvasni. :) Jó olvasást és várom a kommenteket! :)

A szeptember pillanatok alatt eltelt. Végül mindenkinek igaza lett. Gyűlöltem, hogy mindenki óvatosan beszélt a dolgokról véletlenül sem megemlíteni azt, ami agyam minden egyes négyzet centiét befedte. Sokkal figyelmesebbek lettek velem az emberek még az iskolában is. Idegesített. Azt hajtogatták, hogy még nem fogtam fel. Még nem tettem magam rajta túl. Anya pszichológushoz is elküldött, de semmi kedvem nem volt egy vadidegennel beszélgetni erről. Amikor a szobámban pakolásztam, akkor találtam egy dobozt. Tele képekkel. Nem mertem kinyitni. Tele van gyerekkori képekkel, amiken Mike is szerepel. Nem akartam elsőnek megnézni. Ekkor jöttem rá, hogy igazuk van. Nem fogtam még fel, hogy volt egy öcsém, akit már soha többé nem láthatok.
Fellapoztam az album első néhány oldalát és azt vettem észre, hogy mosolygok, közben pedig folynak a könnyeim. Még a temetésén sem sírtam. A korház óta egyszer sem. Most pedig az emlékekkel együtt a könnyek is előtörtek belőlem. Nem is tudom, egy kicsit megnyugtatott az a tény, hogy ismét tudok sírni…
Elenás dologról pedig inkább csak nagyokat hallgattam. Valahogy eszembe sem jutott egy ideig ez a dolog.
- És apáddal mi van?
- Nem tudom… Nem beszéltem. Annyira nem is vágyom rá – rántottam vállat. Őt hibáztattam azért, hogy az utóbbi években Mike és én szinte teljesen elhidegültünk egymástól. Persze én is hibás voltam, de könnyebb volt rá kenni.
Susie hatalmasat sóhajtott és hátradőlt az ágyamon.
- Hidd el, egyszer majd minden a régi kerékvágásban fog haladni előre.
- Nem is emlékszem, milyen az.
Hangosan felkuncogott és helyeslően bólintott. Mostanában elég esemény dúsak voltak a napjaink és nem unatkoztunk. Már október közepe volt és nekünk az egyetemre kellett koncentrálnunk, a srácoknak az új lemezre, na meg arra, hogy a banda együtt maradjon, és ne vitatkozzanak, ugyan is Zayn ügye még mindig nem ült el. Gondoltam, hogy egy darabig nem is fog. Talán tudtam volna segíteni, de az utóbbi időben nem ez volt a legnagyobb problémám. De beláttam, hogy azzal sem megyek semmire, ha folyton csak emésztem magam. Fájt, hogy elveszítettem az életemből egy olyan személyt, aki számomra rengeteget jelentett és jelent most is. Rettentően fájt és senkinek nem szerettem volna ezt az érzést. De nem mardoshattam magamat életem végéig. És volt egy dolog, amit még el kellett mondanom Sunak. Nem szerettem volna újabb vitába keveredni vele és mivel benne bíztam meg a legjobban, neki kellett elmondanom.
- Su – néztem rá. – Mondok valamit, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Niallnek sem.
Felült mellettem és kissé aggodalmasba csaptak át vonásai. Bólintott egyet és kíváncsian várta, hogy eláruljam.
- Mielőtt elmondanám, ígérd meg, hogy nem szólsz bele és hallgass végig.
Szó nélkül bólintott. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem elmesélni azt az estét, amikor Elenát megpillantottam a kanapénkon ülve a nappaliban. Mindent elmondtam, amit ő is. A végére érve pedig azt láttam Susie arcán, hogy azt sem tudja, hogyan kell levegőt venni. Hasonlóan hallgatta a történet, ahogyan én is tettem. Amikor már sok ideje hallgatott nem bírtam a nagy csendet.
- Susie, mondj valamit, mert fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom.
Óvatosan rám emelte tekintetét és kicsit megrázta a fejét.
- Nem tudom, szerintem, amit Zayn tett az valamilyen szinten érthető. Úgy értem én is megvédtem volna a húgom – mondta elborzadva a gondolattól, hogy ő hogyan tette volna. Nem mondta ki, de láttam rajta, hogy szemei előtt megjelent néhány képkocka.
- Zayn egy végtelenül jó srác – mondta és megkönnyebbültem, hogy nem egy gyilkosként tekint rá. Ez megnyugtatott. Hiszen én sem éreztem hibásnak ezért. Abban biztos voltam, hogy soha sem fogok ugyan úgy nézni rá, de nem hiszem, hogy félnék tőle vagy ilyesmi.
- Beszélj vele. Talán Elena egyes dolgokról nem tud, talán valamiben hazudott, mert azért lássuk be, nem kellene benne megbíznod.
Teljes mértékben igaza volt. Csak annyi volt a gond, hogy nehezen lehetett a fiúkkal egy találkozót megbeszélni, mivel alig tartózkodtak Londonban. Harry azt mondta, hogy hétvégére, ha minden igaz visszajönnek kicsit pihenni. Illetve ők hiszik, hogy pihenni. Szerettem volna ismét véget vetni ennek a Brook és Zayn kapcsolatnak. 

Száztizenhatodik

Már sötétedett oda kint és én az ágyamban feküdtem. A régi szobámban voltam, anya házában. Én szerettem volna most itt lenni. Szükségünk volt egymásra.
- Shell én megyek – állt fel mellőlem. – Itt alszom anyáéknál. Szóval közel leszek. Ha bármi van, hívj, jó? – mosolyodott rám. Ezek a szavak hihetetlenül sokat segítettek és jól estek.
- Köszönöm – mondtam halkan. Oda hajolt hozzám és a homlokomra nyomott egy puszit, majd kiment. Anya lépett be utána.
- Hogy vagy? – tettem fel a leghülyébb kérdést. A gyermekét vesztette el én pedig a testvérem… Ilyenkor hogy lehet az ember? De egyszerűen nem tudtam mit mondani. Lehet ilyenkor bármit is? Leült az ágyam szélére és láttam rajta, hogy ő is legalább annyira – ha nem jobban -, meg van viselve, mint én. Nagyon rossz volt így látni.
- Átvészeljük, rendben? – nézett rám és megszorította a kezemet. – Most még nagyon nehéz lesz de idővel könnyebbül – suttogta maga elé és ezzel nem csak engem, hanem saját magát is nyugtatta. Felültem és megöleltem.
- Itthon leszek pár napig, jó?
- Rendben kincsem.
- Nem akarom, hogy egyedül legyél.
Láttam, hogy ismét könnyes a szeme, de elmosolyodott. Adott egy puszit.
- Próbálj meg aludni valamennyit – mondtam neki, bár tudtuk, hogy egyikünknek sem fog menni.
- Harry még itt van – mondta és ő is felállt. Amikor kinyitotta az ajtót mögötte Harryt pillantottam meg. Csendesen váltottak néhány szót. Majd bejött és nyomott egy puszit arcomra.
- Haza megyek. Gondolom, most inkább egyedül szeretnél lenni és édesanyáddal.
Megfogtam a pólója ujját és nem akartam, hogy elmenjen.
- Nem szeretnék egyedül lenni. Egy pillanatig sem.
Megint könnyeztem és már fáradt voltam visszatartani. Nem bírtam és inkább engedtem, hogy a cseppek végig folyjanak az arcomon.
- Maradsz estére? – néztem rá kérlelően. Nélküle nem tudok elaludni.
- Maradok – mondta halkan és ruhástól befeküdt mellém. Szorosan hozzábújtam és karjaival átölelt. Másik kezével arcomat cirógatta. Az jutott eszembe, hogy nem ez az első alkalom, hogy így babusgat. Jó érzés volt tudni, hogy ő is itt van mellettem. Ő volt képes a legjobban megnyugtatni. Valami dalt kezdett el dúdolgatni én pedig aludni próbáltam.
Borzalmas volt. Szinte fél óránként felkeltem és forgolódtam és sehogy sem volt jó. Próbáltam Harryhez még közelebb lenni. Szegényt nem hagytam pihenni egy másodpercig sem. Reggel, amikor kinyitottam a szemem, az ő fáradt arca tekintett vissza rám.
- Mennyit aludtál? – kérdeztem rekedt hangon.
- Olyan öt percet.
Hangosan felsóhajtottam. Neki sem lehetett jobb, mint nekem. Kikeltem az ágyból, mert nem voltam képes ott feküdni. Amúgy is ma iskola. Kinyitottam a szekrényemet és a ruháimat kezdtem el kiszedegetni, hogy mit vegyek fel.
- Shell, mit csinálsz? – lépett mögém.
- Készülődök.
- Hová?
Megfordultam és felvont szemöldökkel néztem rá.
- Hát az iskolába.
- Az kizárt.
- Mert?
- Egy, mert nem mehetsz iskolába, maradj itthon pihenni. Kettő, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szünetetek van.
- A fenébe – rogytam le a székembe. – Nem birok itthon ülni. El akarom terelni a gondolataimat.
- Talán nem kéne – nézett rám. – Szerintem ne próbálj úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor mit csináljak? Bőgjek? – mordultam rá dühösen. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna. – Ne haragudj…

Száztizenötödik

Jack elég gyorsan hajtott. Kezeimmel és lábaimmal doboltam idegesen közben Harryt próbáltam elérni, aki nem vette fel a telefonját. Így végül egy üzenetet hagytam neki. Aztán pedig arra gondoltam, hogy Sut kellene elérni, de nem mertem. Most nem vagyunk valami jó viszonyban. Talán nem kellene zargatnom most is.
Amikor megérkeztünk azonnal kipattantam és magam mögött hagyva Jacket a folyosókon kezdtem el rohanni. Anyához érve vettem néhány mély levegőt, közben vonásait tanulmányoztam, amelyek nem sejtettek túl jót. Apa is ott ült és arcát kezeibe temette. Borzalmas volt őket így látni. Az életemben a két legkeményebb ember. Illetve apát nem ismertem. De mindenki életében érdekes, ha sírni látja. Anya pedig erős volt, most még is olyan törékenynek tűnt.
- Mi történt?
- Mike állapota rosszabbodott egyik pillanatról a másikra. Rengeteget hányt és nagyon fájt a gyomra. A nővérek bementek hozzá és azt mondták, hogy egy azonnali műtétre lesz szükség. Ennél többet én sem tudok – mondta elhalóan, majd magához ölelt.
- Jó napot – jelent meg Jack is mögöttünk. Anya értetlenül nézett hol rám, hol rá. Tudta, hogy kicsoda ő, azt is, hogy tegnap a versenyen voltam, csak azt furcsállta, hogy itt van velem. De ez most nem volt fontos és egy pillanat múlva már őt sem érdekelte. Járkálni kezdtem a folyosón és a kezeimet rágtam, meg a szám. Beleőrültem a várakozásba. Gyűlöltem, hogy senki nem mond semmit. Egyik nővér sem csak kijönnek a szobából és elhaladnak mellettünk, mintha ott sem lennénk. Még akkor is, ha kérdésekkel bombázzuk őket.
A folyosó végén két ismerős alak jelent meg Su volt az és Harry. Amikor barátnőmet megláttam hatalmasat dobbant a szívem és, egy pillanatig mosoly futott a számra az örömtől, de aztán az aggodalom ismét átcsapott felettem.
- Shell mi van? – kérdezte idegesen, és amikor látta, hogy nehezemre esik megszólalni szorosan magához ölelt. Jó volt érezni, hogy megint itt van nekem. Amikor baj volt mindig jött és akár boldog is lehettem volna, hogy a legjobb barátnőmmel kibékültem, de ebben a helyzetben nem voltam. Láttam, hogy érdekes szemekkel méregette Jacket, ahogyan Harry is tette.
Teltek múltak a percek és nekem minden bajom volt. Nem bírtam abba hagyni a járkálást és a remegést. Annyira rossz dolgok jártak a fejemben. Azt éreztem, hogy ebbe beleőszülök. Végül pedig egy orvos jelent meg. Mindenki köré sereglett és vártuk, hogy mit mondjuk.
- Sajnálom. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, de Mike nem élte túl a műtétet.
Ahogy ezt végigmondta a hideg kétszer végigfutott rajtam, majd a szemeimbe könnyek gyűltek. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni magam elé. Mit tud ilyenkor tenni az ember? Elsőnek nem hittem el. Senki nem tett semmit csak álltunk. Olyan volt, mintha nem is velem történne. Sosem értettem, az embereket, hogy ilyenkor miért nem tesznek semmit. Azért mert nem tudnak. Nem képesek és már felesleges bármit is tenni.
Anya magához ölelt és az ő vállán kezdtem el zokogni. Az öcsém, akit végre újra láthattam nem élte túl a műtétet. Hihetetlen haragot éreztem. Dühös voltam. Mindenkire.
- Látni akarom – szipogtam.
- Nem kellene, kicsim.
- El kell búcsúznom.
Kibontakoztam az öleléséből és eldöntöttem, hogy bemegyek azon az ajtón, mikor Jack jelent meg előttem. Kezeit a vállamra tette és mélyen a szemeimbe nézett.
- Shell. Kérlek, higgy nekem. Ne menj be hozzá! Ne akard így látni. Az emlékeidben had maradjon olyannak, amilyennek ismerted.
Miközben beszélt próbáltam áttörni rajta, de túl erős volt és nem sikerült. Végül úgy fogott le, hogy teljesen magához ölelt. Folytattam a sírást. Nem tudtam mást csinálni csak sírni.

Száztizennegyedik

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam részt, csak nagyon kevés időm van. Már így első héten nagyon beindult az élet. Rengeteget kell tanulnom, meg csináljuk a darabokat is, meg segítjük a kilencedikeseket. Szóval tényleg sajnálom, de igyekszem. Hétvégén a másik blogjaimra is érkeznek az új részek. ;) Jó olvasást!

Másnap reggel korén keltem. Igazából este sem aludtam sokat, mivel végig az járt a fejemben, hogy miket mesélt tegnap Elena. Susie nem volt itthon. Gondolom Niallnél aludt. Ez már kicsit bosszantó volt, hogy mindent megtett, hogy kerüljön engem. Vasárnap reggel volt és egyszerűen semmihez nem volt kedvem. Megittam egy kávét, hogy attól majd hátha kipihentebbnek fogom magamat érezni, de nem sokat ért. Csináltam reggelit is, amit a gépem előtt elfogyasztottam. Olvasgattam ezt-azt, mivel már régen tettem. Felmentem twitterre meg hasonló helyekre. Láttam rólam és Harryről sok képet, amelyek mosolyt csaltak az arcomra. Már mindenki tudta, hogy együtt vagyunk. A nagyobb rajongók ennek örültek és csomó oldalt csináltak. Rengeteg üzenetem érkezett és iszonyatosan jó volt látni, hogy az emberek nem rühellnek. Facebookon hallottam, hogy valaki rám írt. Megnyitottam az oldalt és nem is tudom, kissé meglepődtem. Jack volt az. Nem is tudtam, hogy az ismerősöm.
Jó reggelt kívánt nekem és belekezdtünk egy beszélgetésbe. Elsőnek csak olyan semmilyen dolgokról én még is örültem, hogy rám írt. Jól esett és szívesen beszélgettem vele. Aztán megkérdezte, hogy nem találkozunk-e ma, mert élőben sokkal jobb lenne megbeszélni a koncertet. Úgy döntöttem, hogy elmegyek vele kávézni kettőkor. Legalább meg volt a mai programom és nem kellett a Zaynes dolgon agyalnom, mert ha egyedül lettem volna vagy Harryvel, akkor biztos azon kattogtam volna. Felvettem egy hosszú farmernadrágot meg egy rövid ujjú pólót, rá egy vastag pulcsit, mivel hűsös és esős őszi nap volt várható.
Próbáltam pontosan oda érni, de nekem az soha sem volt az erősségem. Késésben voltam, de csak tíz perccel. Ez nálam nem is olyan rossz. Ő már ott állt a bejáratnál és engem várt.
- Sajnálom, hogy késtem – szabadkoztam.
- Szia, Shell.
Két-két puszival köszöntünk egymásnak. Majd kinyitotta nekem az ajtót és maga elé engedett. Kinéztünk egy helyet és leültünk. Nem sokan voltak bent, így nyugis volt és nem kellett attól tartanom, hogy lesifotósok leselkednek ránk. Vagyis tőlük mindig lehetett tartani, ha az ember kitette a lábát, de most valahogy nem érdekelt. Jack egy tanár, nem kell félnem a pletykáktól.
Mind a ketten rendeltünk. Én egy forró csokoládét ő pedig egy kávét.
- Hogy tetszett az este? Nem volt időd kifejteni nekem, mivel sietnem kellett.
- Tetszett. Az egyetemisták nagyon tehetségesek – fogtam meg a poharamat, hogy melegítse a kezem és hol azt néztem, hol Jack barátságos barna szemeit.
- Kedvet kaptál hozzá? – mosolyodott rám. Istenem még mindig mennyire jól néz ki!
- Határozottan igen. Nem tudom, hogy mire vihetném, de szeretnék a zenével foglalkozni.
- Oh, sok mindenre lehet. Hidd el… Írhatsz dalokat – kacsintott rám. Ez nem is hangzott olyan rosszul. – A versenyek nem hiányoznak?
- De, de igen. Nem is értem miért hagytam abba – ráztam meg a fejem, majd az italomba kortyoltam.
- Na, ezt én sem – nevetett fel mély hangján. – Hiszen te is tehetséges vagy, de ezt annyit mondtam már. Ezt az egyetemet neked találták ki Shell. Nagyon örülnék, ha megpróbálnád.
Már biztos voltam benne, hogy megfogom. Harry is annyira ajánlotta és most Jack. Alig tudtam levenni róla a szemem és kicsit bűntudatom volt, hogy ilyesmikre gondolok, amikor nekem barátom van. Senki ne értsen félre. Szeretem Harryt. Mindennél jobban, csak volt valami ebben a huszonhárom éves férfiban. És igen pont ez. Ő nem egy fiú, hanem férfi. Vonzott benne valami. Nem tudom, hogy a külseje, vagy a tehetsége, vagy az a régi érzés, amit tizenöt évesen tápláltam iránta.
- Nem veszed fel? – biccentett fejével a rezgő telefonom felé. Annyira gondolataimban voltam elmerülve, hogy észre sem vettem, hogy hívnak. Amikor a kijelzőre pillantottam azt hittem Harry lesz, de nem. Anya volt.
- Szia.
- Shell Mike megint rosszul lett és most a műtőbe vitték – mondta aggodalmasan és éreztem a hangján, hogy a sírást tartogatja. Ennyit mondott és én lecsaptam a telefont, majd felpattantam.
- Betudnál vinni a korházba?

Százharmadik

Láttam rajta, hogy még mindig azon töri a fejét, hogy biztos, hogy jó ötlet-e elmondania.
- Senki sem tud erről. Nem is tudom, hogy ő honnan tudta meg, de bizonyára igaz, mert nagyszerűen tud vele zsarolni.
Rá akartam szólni, hogy mondja már, de annyira féltem a választól, hogy nem mertem. Lélegzet visszafojtva figyeltem. És azon gondolkodtam, hogy tényleg igaznak kell lennie, ha Zayn ennyire aláveti magát Brooknak.
- Zaynnek volt egy tragikus dolog az életében. És olyasmit tett, amire nem túl büszke. Amit Brook kiderített róla az, az, hogy megölt egy embert.
Ahogy rám nézett azt hittem szét szúr a tekintetével és a szavaival. Fizikai fájdalmat okoztak és teljesen ledermedtem. Azt mondogattam, hogy ne higgy neki. De most valahogy hittem. Azt éreztem, hogy sajnos a szavai igazak. Hányinger tört rám.
- Brook ennyit mondana az újságíróknak és Zayn komoly bajban lenne, mivel a történet többi részét nem tudják mások.
- Van folytatása? – kérdeztem remegve és úgy éreztem, hogy lehet, nem akarom hallani. Már most nem tudnék ugyan úgy nézni a srácra.
 - Shell ne ítéld el, mert nem tudod az egészet.
Hirtelen olyan kedves lett és védte Zaynt nem is értem, hogy miért. De még mindig abszurd volt. Ő nem gyilkos! Nem lenne képes valaki másnak ártani. Honnan tudom? Ismerem. Valamennyire… És megint itt jött a bökkenő. Semmit nem tudok róla.
- Zaynnek van két húga. Amikor este tartottak haza felé egy partyról, Zayn néhány barátjával hátra maradt, míg a húga Waliyha előre ment. Sötét volt nagyon és késő. Zayn mire észbekapott, hogy húga jóval előrébb jár elköszönt a barátaitól és sietett utána. Később sikításra lett figyelmes és tudta, hogy a testvére az. Egy férfi támadta meg. Zayn letámadt az idegent és megkérte Waliyhat, hogy fusson. Ön védelem volt, mert az a pasas késsel akarta leszúrni, de Zayn hamarabb végzett vele.
Megsemmisülve hallgattam végig a történetet. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy emberrel ilyen történjen. Naivan azt gondoltam, hogy ilyen csakis a filmekben lehet. Idő kellett, amíg sikerült felfognom. A másik pedig az volt, hogy kitaláljam most mi tévő legyek. Ezt nem kürtölhetem szét a világnak.
- Mit kellene tennem? – néztem Elenára és magamban is kételkedtem, hogy ezt tőle kellene-e megkérdeznem. Bizonyára nem, de ez már egy ilyen nap volt, amikor minden máshogyan történt. És biztos, hogy nekem kellene bármit is? Hiszen legutóbb is rosszul sült el. Főleg, hogy Su teljesen kiakadt, hogy nem avattam be a terveimbe. Most ezzel a titokkal mit kellene kezdeni? Én mit tudok tenni?
- Nem tudom. Csak gondoltam megosztom veled. Mivel én semmit sem tehetek – állt fel. Valahogy hálát éreztem.
- Köszönöm, hogy elmondtad.
Még mindig nem azzal a nagy szeretettel pillantottam rá, de nem mondtam neki semmi szemét dolgot. Reménykedtem benne, hogy semmi hátsó szándék nem vezérelte most. Kikísértem az ajtóig és a küszöbön még felém fordult.
- Shell tudom, hogy nem sok mindenen változtat, mert sok mindent tettem ellened és Harry ellen, meg a bandához sem voltam túl kedves az utóbbi időben, de hidd el, hogy őszintén sajnálok mindent.

Erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Néhány pillanatig meglepetten bámultam rá. Szomorúságot láttam az arcára írva, de akkor sem tudtam azt mondani, hogy semmi baj, előfordul az ilyesmi. Nem tudtam, mert nagyon mély nyomott hagyott bennem az ajándékaival és a tervével, hogy én és Harry külön utakon folytassuk az életünket. Szó nélkül köszöntünk el egymástól. Amikor bezárhattam végre az ajtót csöppet sem éreztem magamat megkönnyebbülve.