Hetedik

Mivel sok jó visszajelzést kaptam, igaz nem itt a blogon, aminek jobban örültem volna, de meghoztam az új részt! :) Remélem ez is tetszeni fog. Kommenteket kérek!

Susie el sem hitte, amiket neki meséltem. Rendes volt tőle, hogy az én örömömnek képes volt annyira örülni, mint én magam. Persze ez fordítva is sokszor igaz volt.
Most is megkért arra, hogy majd ha lehetőségem nyílik rá, akkor feltétlenül mutassam be Niallnak. Mindig arról áradozott, hogy majd egyszer kettesben fognak beszélgetni. Érdekes is lenne az biztos. Két kis idióta. Ezen elmosolyodtam. Milyen érdekes lenne Harry és én, Su és Niall. Na persze ez lehetetlenség, mivel mi Harryvel csak barátok vagyunk. Szerettem volna, ha minden olyan lenne, mint régen, ha ugyan annyira jóban lennénk, de én már most azt éreztem, hogy azon a szinten vagyunk. Olyan közvetlen volt velem. És a beszélgetésünk után egy remek ötletem támadt és egy ürügy arra, hogy felhívhassam majd. Írok egy dalt. Vagyis csak zongorára. Énekelni nem fogok az biztos. Jobban fogunk járni mind a ketten. Esetleg majd ő. Igen! Írhatnánk közösen egy dalt, amit akár el is énekelhetne ő és a többiek. Akkor viszont nagyon jóra kellene megcsinálni.
Ahogy neki kezdtem, már az első pillanatban el is akadtam. Gyorsat vagy lassút? Szomorút vagy vidámat? Nem tudtam semmit sem eldönteni. Ha Harryre gondoltam és a fiúkra, akkor pörgős számok ugrottak be, viszont, ha arra, hogy beszélgettünk, akkor inkább lassabbak. El is döntöttem, hogy milyen lesz. Legyen olyan zenéjük is, ami nem az a nagyon vidám és rettentő pörgős.
Tehát leültem a zongora elé és neki is láttam. Nyolcévnyi zongorázás után is nehezen ment. Többször is írtam már sajátot, de ezt tökéletesre szerettem volna. Olyan meg nincsen, de én abban bíztam, hogy még is alkotok egy ilyet. A hangjegyeket a kottában legalább négyszer áthúztam és átírtam.
- Ezzel sosem leszek kész! – vertem bele a fejem a zongora billentyűibe. Harmadik napja szenvedtem vele. Egésznap otthon ültem és valami normálisat szerettem volna alkotni. Valami igazán jót… Eldöntöttem, hogy csak játszok, ami jól esik. Szép dolgokra gondolok, közben pedig játszom azt, ami jön, hátha így sikerül. Egészen jól alakult, de azokat a dallamokat el is felejtettem mihelyst leütöttem a billentyűket. Csupán néhányat tudtam lekottázni. De ez már nem is volt rossz egy lökésnek. Az első egy perc készen lett. Aztán pedig a többi is lassacskán alakulgatott. Végül pedig tíz nap után készen lett. Ez alatt az idő alatt Harryvel nem is beszéltem. Biztosan elfoglalt volt már megint, vagy csak azt várta, hogy most én hívjam őt. De nem mertem.
- Su szerinted ez így jó lesz?
- Nekem nagyon tetszik – vigyorodott rám. – Hívd fel és mutasd meg neki. Hívd át!
- Nem merem… - húztam el a számat.
- Miért nem? Ketten, ebben a hatalmas házban.
Gyorsan vállon ütöttem, hogy még csak eszébe se jusson folytatni. Semmi ilyesmi nem járt a fejemben. Sokkal inkább tartottam attól, hogy nem fog neki tetszeni. Nem akartam neki csalódást okozni, vagyis magamnak nem, mivel ezzel neki nem is tudnék.
- Csak vicceltem nyugi már – mondta durcásan. – Egyébként már hívja!
A telefonomra pillantottam, amit az orrom alá tolt és láttam, hogy Harryt hívja. Időm sem volt leteremteni barátnőcskémet, hogy mi az istenért hívta fel, mert már kicsörgött és fel is vette a telefonját.
- Szia Ell! – köszöntött vidáman.
- Hello.
- Mi a helyzet?
- Harry – kezdtem bele kissé félénken -, nos azért hívlak, mert… Öm… Írtam egy dalt zongorára. Arra gondoltam, hogy meghallgathatnád. Elmondhatnád a véleményedet, mivel te értesz ehhez eléggé.
- Egy dalt? Komolyan? – csodálkozott el. – De jó! Mikor hallhatom?
- Akár most is. – Csak látni szeretnélek minél hamarabb! Persze ezt már nem mondtam ki hangosan, csak a gondoltam, hogy akár ki is mondhatnám. – Ugye eltalálsz ide?
- Persze, hozzátok bármikor. Egy fél óra múlva indulok, jó?
- Rendben, köszi, szia.
Miután letettem Su őrjöngeni kezdett.
- Nem is hiszem el! – mondta vigyorogva. – Harry át jön hozzátok.
- Elég jó barátok vagyunk – mondtam értetlenül.
- Persze, persze… Tényleg elég jó – nevette el magát.
Komolyan kezdett zavarni, hogy azt hiszi, hogy több is van közöttünk. Tudom, hogy régen beszélgettünk, így mint nem olyan rég, mikor a parton sétáltunk, de ettől még nem felejtettük el, hogy milyen jó is volt az a nyár. Az ember a kapcsolatait ott képes folytatni, ahol abba hagyta, ha a két fél ugyan olyan érdeklődést mutat a másik iránt. Nálunk pedig ez sikerült is. Ennek nagyon örültem. És a barátságot és ezt a tetszés dolgot nem szerettem volna összekavarni.