Negyvenharmadik

Harryt a kertben találtam nővére társaságában. Elsőnek nem akartam zavarni őket, had beszélgessenek, régen járt idehaza, de ekkor intettek.
- Miről beszélgettél anyuval? – kérdezte mosolyogva, majd az ölébe rántott.
- Sok mindenről – néztem rá sokat mondóan. – Gyerekként is jó eleven voltál – kacsintottam rá. Gemma hangosan felnevetett.
- Na, ne.
- De bizony Harold – húztam kicsit az agyát.
- Azt mesélte anya, hogy, amikor nem találta a macskás plüssállatát, Dogot, akkor napokig sírt?
- Ne már Gemma! Ne égess te is! – mondta morcosan, belőlem pedig kitört a nevetés.
- Dognak hívtad a cicád? – kérdeztem még mindig hahotázva.
- Régen volt.
- Tíz éves voltál Harry.
- Gemma! – nyavalyogta.
- Amikor közös szobánk volt, akkor rettegett az ágyalatti krokodiloktól, és nem mert lemászni az ágyról, és ez is legalább kilencéves koráig tartott.
- Ezt most muszáj? – még az arca is teljesen elpirult.
Még mindig nevettem, bár kicsit kezdtem megsajnálni. Hajába túrtam, mert imádtam a göndör fürtjeit majd nyomtam egy puszit homlokára. Ekkor egy kicsit megbékélt, de még mindig durcás hangulatában volt.
Az nap rengeteget beszélgettem még a nevelőapukájával, aki további történeteket mesélt. Meg rólam is kérdezgetett sok mindent. Jól éreztem nagyon magam. Este egyedül voltam az egyik vendégszobában. Az ágyban csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Ennek az volt az oka, hogy nem tudok, nem megszokott, helyen rendesen aludni. Tudtam, hogy valaki orvosolhatja ezt a problémát. Halkan kiosontam a szobámból és Harryébe nyitottam be.
- Harry, alszol? – álltam meg az ágya mellett.
- Most már nem – mormogta és felém fordult. – Valami baj van?
- Igen, félek az ágyalatti krokodiloktól, nem aludhatnék a te ágyadban? – mondtam kislányosan. Hallottam, hogy halkan felnevetett és beljebb csúszott. A takaró alá bújtam és befeküdtem mellé.
- Egyébként meg van Dog – emelte fel.
- Vele szoktál aludni? – kérdeztem kuncogva.
- Általában.
- Van esély, hogy lecseréld rám?
Közel volt az arcunk egymáshoz és a sötétben is láttam, ahogyan csillogó szemekkel vigyorgott. Oh, anyám! Azok a szemek, ajkak, fogak. Egyszerűen nem tudtam betelni velük.
- Van – csókolt meg. Majd, mint valami nagyobb plüssmacit húzott magához. Aztán már csak az egyenletes szuszogását hallottam.
Másnap arra keltem, hogy valaki cirógatja és puszilgatja az arcomat. Kinyitottam a szememet és Harry vidám arca fogadott.
- Tudod, milyen eszméletlenül cuki vagy? – kérdezte ajkait harapdálva.
Mosolyogva nyújtóztam egyet, aztán kicsit megdörzsöltem a szemeimet. Kezemet fejem alá tettem. Ránéztem és egy pillanatig elvesztem a zöld szemeiben.
- Hozzá tudnék ehhez szokni.
- Mihez? – kérdeztem.
- Hogy minden reggel, mellettem ébredj – simított végig karomon. Aztán még kicsit lustálkodtunk, de nem sokáig, mert anyának dolga volt így nekem is mennem kellett vele. Visszamentem a szobámba, felöltöztem. Elbúcsúztam Harry családjától és örültem, hogy megismertem őket. Mondták, hogy jöjjek majd még máskor is. Harrytől is elbúcsúztam, mert néhány napig, nem jön vissza Londonba. Reménykedtem benne, hogy valahogyan túlélem. Hazafelé úton anyával beszélgettem végre egy jót. Úgy éreztem, hogy minden klappol. Ekkor még úgy tűnt…