Ötödik

Sejtettem, hogy bolondság, de ha valaki olyasmit kérdez, hogy ugyan az-e a számod, akkor nem arra gondolsz, hogy a közeljövőben keresni fog? Nem mondtam ki hangosan egyszer sem, de minden nap arra gondoltam, hogy na, tuti, hogy hív. Nos, nem így történt. Ugyan is nem hívott. Su is kérdezgette, hogy na, mi van, mi van? De én sem tudtam meg mondani. Neki már biztosan nem az a száma. Nem mintha felhívnám, csak biztos vagyok abban, hogy neki már más. Hülye telefonok! Mindig csak a reményt keltik az emberekben. Az enyémet türelmetlenségem miatt többször is szidtam, mintha az tehetne mindenről.
- Mindegy már bele törődtem… - mondtam mosolyogva. Tényleg így van. Már elfogadtam. – Csak azt bánom, hogy találkoztam vele. Nagyon jó volt, de nem kellett volna.
- Aj ne már. Találkoztatok, mint régi haverok.
- Nem mint, mert azok vagyunk. Vagyis én haveromnak tartom.
- Haver? Hát én másnak mondanám, de te tudod.
- Igen haver. Mindegy hagyjuk is. Nem esett jól, hogy nem hívott fel, de hát ezt sejthettem volna.
- Talán csak nem ér rá.
- Lehet, de én kétlem.
- Vagy várja, hogy te keresd.
- Azt várhatja. Végül is most is én kerestem őt.
- Ez igaz. Hm… Akkor meg tényleg szemét – húzta el a száját.
Nem akartam ezt gondolni róla, de ettől még tényleg rosszul esett. Aztán pedig már nem is reménykedtem benne. Nem szerettem volna. Azzal keltem meg feküdtem, hogy na, most hívni fog. Két hét után pedig már nem nagyon volt jó dolog.
Anya pedig hónap végén utazott haza. Már ott vártam a reptéren. Annyi ember szállt le a gépről, hogy őt nem is nagyon láttam.
- Szia drágám! – ölelt meg miután ő észrevett engem. Kicsit meg is ijedtem, nem számítottam arra, hogy a hátam mögül jelenik meg.
- Anya! De hiányoztál.
- Nekem is te elhiheted. Hoztam egy csomó mindent.
Igen, most is rengeteg cuccal érkezett. Jóval többel, mint amennyivel elment. Csak rám volt jellemző, hogy kevesebbel tértem vissza, mert mindenemet elhagytam.
Haza taxiztunk. Éjfél is elmúlt, mire haza értünk. Anya néhány cuccát kipakolta és megmutogatta, hogy miket vett. A képeket is, amiket készített. De mivel túlfáradt volt eldöntöttük, hogy lefekszünk és holnapi napot együtt fogjuk tölteni. Mindig ezt tettük, amikor haza érkezett valahonnan. Általában elmentünk a kedvenc éttermünkbe és kávézónkba. Este pedig valami filmet néztünk meg. Ma is így kezdtük. Délben étterem. Háromnegyed három körül pedig kávézó.
Anya mesélt, hogy milyen Franciaország, hogy mennyire tetszett neki, annak ellenére, hogy nem most járt ott először, de egyszerűen imádta. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy a gólya rossz helyre hozott minket. Bár én szerettem Angliát is.
- Csörög a telefonod – nézett az asztalon lévő mobilra.
Ismeretlen szám volt így nem nagyon szerettem volna felvenni, de kicsit abban reménykedtem, hogy Harry lesz az.
- Haló – szóltam bele és a fenébe is megint reménykedni kezdtem.
- Szia, tetszett a zsebkendő – szólt bele az ismerős hang.
- Oh szia Harry – mondtam örömittasan. – Nem volt túl kreatív…
- Nekem tetszett. Shell, arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk kicsit többet, mint akkor a koncert után. Ma nem érsz rá? Elmehetnénk a folyópartra sétálni.
Hihetetlen. Végre felhívott és, már csak a tudattól, hogy találkozni akar velem, majd kiugrott a szívem, de ennél rosszabb időpontot nem is választhatott volna.
- Sajnálom a mai nap nem jó nekem. De mi lenne, ha holnap?
- Remek – mondta nevetve. – Akkor, holnap ötkor a parton?
- Rendben van.
- Szia Shell!
- Szia.
Ajkaimat harapdáltam, mint mindig, amikor zavarban éreztem magam. De annyira boldog lettem, hogy legszívesebben felpattantam volna és futottam volna egy kört az kávézó körül kiabálva, hogy Harry Styles felhívott és találkozót beszéltünk meg. Anyának ezt még nem meséltem. És érdeklődve nézett rám, hogy kivel beszéltem. Szóval gondoltam elmesélem neki.
- Egy barátom. Tudod, Harry, akiről már meséltem. Akit még Spanyolországban ismertem meg.
- One Direction?
- Igen – bólintottam vigyorogva.
- Hogy-hogy most fölhívott?
- Voltam a koncertjükön és beszélgettem vele öt percet, most pedig ezt a beszélgetést folytatjuk.
Ahogy ezt ki mondtam megint végigszaladt rajtam egy hullám és rettentő boldognak éreztem magam.

Negyedik

Itt az újabb rész és tudom, hogy rövidek, de ezért teszek fel minden nap többet is. Remélem tetszeni fog és rettenetesen örülnék néhány kommentnek illetve kritikának, szavazatnak. ;)) Egyébként készen van az első huszonnégy rész, de csak akkor folytatom, ha mindet feltettem és azt a visszajelzést kapom, hogy van értelme. Eleinte a cselekmény lassú, de higgyétek el, hogy majd felgyorsul! :) Jó olvasgatást! ;))

A fiúknak sietniük kellett így nem nagyon örültek nekünk. Már, mint annak nem, hogy akarunk Harryvel beszélgetni. Így barátjuk lelkére kötötték, hogy öt perc múlva csatlakozzon hozzájuk, vagy különben a rajongók meg fognak őrülni. Így csak négyen mentek ki. Susie rám kacsintott és sarkon fordult. Tudtam, hogy vagy az ajtónál fog hallgatózni vagy megáll valahol és, amikor meglátja, hogy megy ki Harry engem le fog támadni.
- Milyen régen beszélgettünk – jegyezte meg mosolyogva és húzott mellém egy széket, amire leült.
- Igen. Egyre többet beszélgettünk, aztán neked lett a banda… Nem akartam zavarni.
Ezen elvigyorodott és megrázta a fejét.
- Miért zavartál volna? Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet veled egyébként. És a srácoknak is meséltem rólad.
Éreztem, hogy kicsit elpirulok és az alsó ajkamba haraptam mosolyogva. Szóval gondolt rám. Én is. Főleg az utóbbi időkben.
- Rengeteget változtál – jegyezte meg végig nézve rajtam. – De még mindig szép vagy – huncut mosolyát küldte felém.
- Annyira sokat azért nem… De köszönöm.
Még mindig csak mosolygott és zavarban éreztem magam attól, ahogyan gyönyörű zöld szemeivel az enyémbe nézett. Ugyan úgy csillogtak, mint régen. A mosolya is ugyan olyan édes volt.
- A koncert hogy tetszett?
- Hát… - húztam el a számat aztán látván a reakcióját elmosolyodtam. – Nagyon klasszak voltatok a srácokkal. Szerintem barátnőm minden nap meg fogja említeni.
Hangosan elnevette magát. Az a nevetés olyan aranyos volt. Mindig egy kisfiú jutott róla eszembe. Olyan hangokat tudott néha kiadni, hogy igen csak meglepődtem.
- Ezt örömmel hallom.
Egy pillanatra csend volt. Én oldalra pillantottam és az egyik ruhadarabot néztem a földön eldobva. Nem tudom, hogy kínos volt-e a csend. Azt mondanám, hogy inkább különös. Nem az, amikor azt érzed, hogy meg kell törnöd, de nem is a kellemes hallgatás. Inkább csak, amikor két ember, nem tud mit mondani egymásnak, mert annyi mindent szeretne, de azt sem tudja, hol kezdje, és nem akarja, hogy véget érjen a pillanat. Láttam, hogy az órájára tekintett és elkeseredtem, mivel biztos voltam abban, hogy már alig van pár percünk.
- Shell – mondta ki a nevem, amitől a szívem dobbant egy hatalmasat. Így is gyorsan vert, de most még nagyobbakat. Az ő szájából egészen máshogyan hangzott a Shell. Nem szeretem a nevemet. Jobban szeretem, ha becéznek, de tőle jó volt hallani. – Neked ugyan az a számod, ami eddig is volt?
- Igen – bólintottam.
- Remek – csapta össze a kezét és felpattant a székről. – Ne haragudj, de sietnem kell.
Én is felálltam és nagyon bántam, hogy ennyi volt az egész. Magához ölelt és az a néhány másodperc arra volt csupán elég, hogy remek illatát magamba szívhassam, és azt érezzem, hogy itt van mellettem. Karommal én is átöleltem.
- Örülök, hogy találkoztunk.
Elengedett és intett egyet, majd futva indult el, majdnem neki is ment az ajtónak. Mikor kiment lerogytam a székre és kuncogni kezdtem, mint valami idióta. Boldognak éreztem magam. Azt hittem, hogy a szívem is meg fog állni, de ilyesmi nem történt. Még időm sem volt felfogni, hogy Harryvel mi beszélgettünk, amikor Su rontott be.
- Na hogy ment? Niallnak tetszem? – viccelődött.
- Beszélgettünk – néztem rá vigyorogva és kipirult arccal.
- Ez jó kis beszélgetés lehetett.
- Az volt – vigyorogtam ő meg felvont szemöldökökkel nézett rám.
Egy furcsa ötletem támadt. Fogtam egy zsebkendőt – mivel csak azt találtam -, és rá írtam, hogy: Én is örülök a találkozásnak. Harry még mindig jól nézel ki.
Egy nyelvnyújtós smileyt is rajzoltam mellé. Ezek után én és Su hihetetlenül boldogul indultunk el hozzám.

Harmadik

- Jézusom nem tudom, hogy mit kellene felvennem! – ugrált a szobában Su még mindig. Hol egy farmerben, hol egy szoknyában, hol pedig rövidnadrágban. - Shell, mondj már valamit!
- Öm… Mondjuk az a kék ruha? Az olyan kis aranyos.
- Aranyos? Nem aranyos akarok lenni!
- De pedig az jól áll.
- Ez a rövidnadrág nem lenne jobb? Szerintem ez sokkal jobb lenne.
- Ruhára szavazok.
- Nézd meg ez sokkal jobb.
- Ha azt akarod, akkor vedd a rövidnadrágot.
- Biztos? Lehet, hogy nem olyan jó.
- Susie! Hihetetlen vagy komolyan – kezdtem el bosszankodni, mivel már legalább egy órája ezzel nyaggatott, de már tegnap is elkezdte. – Vedd azt, ami a legkényelmesebb.
- Mackóban csak nem mehetek?!
Erre mind a ketten elnevettük magunkat. Aztán belátta, hogy igazam van. Végül pedig egy hosszú fehér nadrágot vett fel és egy fekete atlétát, amin fehér szöveg volt. Sötét barna haját kiengedve hagyta. Olyan szép egyenes haja van, úgy irigyeltem tőle. Miután nagyon nehezen elkészült, hozzám indultunk el. Még én is átöltöztem. Én egy koptatott, világos farmert vettem fel és egy lenge rövid ujjút, ami kék volt és néhány fehér és fekete mintával díszített. A hajamat összefogtam lófarokba. Hat óra volt, de mivel elöl akartunk állni, így már oda is indultunk. Már ekkor is hatalmas tömeg gyűlt az épület elé.
- Előre furakodunk majd jó?
Megfogta a kezem és már húzott magával. Komolyan elment az esze. Sokan körülöttünk furcsa szemekkel néztek ránk. Meg tudtam őket érteni. Én is utáltam, amikor valaki bepofátlankodott elém. Egészen elől álltunk már. Nyitották az ajtókat és sikítozva áradt be a rengeteg ember, persze főként lányok. Ijesztő volt a tömeg nagyon. A színpadra remek rálátásunk volt. Várnunk kellett még rengeteget, amikor végre lekapcsolták a villanyokat és csak a színpadot világították meg. Hamarosan felbukkant a banda. Szinte a fülemet fogtam annyira ordítozott körülöttem mindenki. Szerettem a koncerteket, de ehhez annyira nem voltam hozzá szokva. A srácok beszéltek egy kicsit, majd énekeltek. Ami jó volt az egészben, hogy nem playblackról ment. Ez komolyan még szimpatikusabbá tette őket. Harryről viszont le sem bírtam venni a szemem. Annyira különös volt így látni. Meg maga a tudat is különös volt, hogy én ismerem őt. Vagyis ismertem, mivel a kettő nem ugyan az.
Susie csak úgy vágta az összes dalnak a szövegét. Én csak egy kettőnek, amiket a zene csatornákon legalább egy nap hússzor leadtak. Ettől függetlenül, hogy a dalokat annyira nem tudtam énekelni, élveztem a koncertet. A srácok nagyszerűek voltak, és amikor először megpillantottam Harryt a színpadon hatalmasat dobbant a szívem. Régen láttam. Mondogattam magamban és egyre jobban beszélni szerettem volna vele. Vajon olyan lesz, mint régen? Vagy csak egy rajongó leszek a szemében? Talán meg sem ismer majd.
Sokáig tartott. A végén pedig mindenki ott őrjöngött, hogy játszanak még valamit. Nos, játszottak. Kétszer is visszajöttek, de aztán komolyan vége volt.
- Menjünk gyorsan, aláírást akarok, te meg beszélj Harryvel! – parancsolt rám és megfogta a csuklóm és húzott maga után.
- Hé, Susie nyugi már.
- De hatalmas lesz a sor! – sietett előre.
Úgy törte az utat, mintha csak simán mennie kellene előre. Neki mindegy volt ki van mellette, lökte félre. Teljesen elment az esze én ott mindenkinek mondtam, hogy sajnálom, bocsánat, csak rosszul érzi magát. Hatásos volt. Szétszéledtek körülöttünk. Persze egy idő után ez már nem volt jó duma, mert mindenki látta, hogy nevetve haladunk előre.
- Te nem vagy normális! – nevettem el magam, amikor kiértünk.
- Tudom, de nézd! – mutatott csillogó szemekkel elénk. A fiúk ott mentek a folyosón mosolyogva és kicsit fáradtan, de még mindig tökéletesen néztek ki.
- Sajnálom, erre nem lehet menni, ha aláírást akartok, akkor a másik irányba kellene mennetek – állt elénk két biztonsági őr. Már, csupán ahogyan rám néztek megijedtem.
- De Shellt ismerik a srácok!
- Persze, persze, akkor majd megtaláljátok őket arra – mutatott az ellenkező irányba, mint amerre mi tartottunk.
- Kérem! – kezdett el könyörögni. – Nagyon fontos lenne!
- Nem lehet!
Susie megfogta a kezem és elindult a két őr között. Ők pedig megtartották őt. Én csak álltam ott Susie meg csapkodott és olyasmiket mondott, hogy de ő akkor is tovább megy.
- Hé! Hagyd őket, had jöjjenek!
- Louis ismered ezt a két lányt, azt mondták, hogy Shell ismer titeket – pillantott rám.
- Persze Shellel nagyon jó barátok vagyunk – mosolygott kedvesen rám és Sura. – Nyugodtan engedd őket ide.
- Rendben van – mondták. – Nagyon sajnáljuk.
Elengedték Susiet és ő leporolta magát és orrát fönnhordva sétált el közöttük diadalittasan.
- Köszönjük – mondtam halkan és én is ott hagytam őket. Kissé frászt hozták rám. Amikor pedig tisztes távolba értünk tőlük ismét megszólaltam. – Köszönjük, ez rendes volt tőled.
- Szívesen – vigyorodott el. – Az öltözőnk erre van. Nem tudom, hogy meddig tudtok maradni, mivel lassan mennünk kell aláírást osztogatni.
Susie annyira megörült, hogy szinte ugrándozott. Most nagyon boldognak tűnt. Nekem a szívem a torkomban dobogott minden lépésnél. Nem is figyeltem arra, hogy Su és Louis miről beszélgetnek. Harry ott lesz az öltözőben! Harry ott lesz! Találkozom vele!
- Srácok nézzétek kiket hoztam, néhány rajongónk – invitált be minket az öltözőbe.
Kedvesen mosolyogtak és üdvözöltek minket.
- Én csak egy közös képet szeretnék veletek – szólalt meg Susie. Mind az öt srác oda állt barátnőm mellé és én készítettem el a képet. Majd megköszöntük. Harry ott állt előttem és nem ismert fel… Nem tudta, hogy ki vagyok. Ez szomorúvá tett, de én nem akartam semmit sem mondani.
- Rendesek vagytok! – vigyorgott csillogó szemekkel Susie és a fényképező gépét szorongatta, mint valami felbecsülhetetlen értékű kincset.
- Azt füllentettük a biztonsági őröknek, hogy ismerjük Shellt – kuncogta Louis és rendes volt tőle, hogy így bánt a rajongóival.
Harry erre felkapta a fejét és végre rám pillantott. Végre alaposabban szemügyre vett és lágyan elmosolyodott.
- Mert én tényleg ismerem!

Második

Harryvel Spanyol országban találkoztam először. Teljesen véletlenül. Ekkor még nem volt híres, nem volt banda. Anyujával nyaralt, és én is. Két hétig voltunk ott, ők pedig egy és fél hónapig. A tengernél találkoztunk, amikor is az egyik nap eléggé hideg volt, így alig voltak a parton. Én arra sétálgattam, a tengert bámultam. Leültem a homokba és ő mellém ült. Beszélgetni kezdtünk és nagyon jól kijöttünk egymással. Aztán pedig mindennap találkoztunk és reggeltől-estig beszélgettünk és hülyéskedtünk. Nekem igazából nem tetszett és neki sem én. Egy csók mégis csak elcsattant, aztán pedig vonzódni kezdtem hozzá, de megmaradtunk csak barátoknak. Amit nem is értek, hogy miért.
Érdekes, hogy mennyire kicsi a világ. A nyaralás után még sokat beszélgettünk telefonon és interneten is. Aztán pedig még a nyáron ők is haza utaztak. Párszor találkoztunk, ez volt kétezer kilencben, de aztán jött az xfaktor és megmondta, hogy tovább jutott. Amikor pedig már meglett a banda nem is nagyon beszéltünk, talán csak egyszer. Nem keresett, gondoltam már nem nagyon érdekelem, így én sem kerestem. Megszakadt az a nagyon jó kapcsolatunk. Külsőleg is változott Harry. De belsőleg is. Igaz akkor még csak tizennégy éves voltam, ő pedig tizenöt. Így utólag visszagondolva vicces. Ahogy ezt elmeséltem Susienak, szinte meg volt sértődve, hogy eddig miért nem meséltem neki. Hogyan mesélhettem volna, ha azt sem tudtam, hogy szereti, vagy egyáltalán ismeri őket.
- Nem akarsz vele beszélni?
- Mondom, hogy nem keresett, akkor én miért keressem őt?
- Mert iszonyat jó pasi.
- Ez nem jó ok rá – nevettem el magam. Tényleg, azt be kell ismernem, de hát lassan több mint két év elteltével csak nem kereshetem… - Majd ő keres, ha szeretne.
- De a koncert után eljössz velem aláírásért? Hátha felismer majd.
Talán felismerne, sőt biztosan, annyit csak nem változhattam. Vágytam arra, hogy beszélgessünk, de kicsit tartottam is tőle. Mi van ha teljesen megváltozott? A szemében talán csak egy rajongó lennék. Úgy értem, tudom, hogy nagyon szeretik a rajongóikat, de én azt éreztem, hogy ennél egy kicsit több vagyok.
- Rendben legyen, elmegyek veled.
- Na remek! – vigyorgott rám. – Este meg nálatok alszunk, mert üres a ház – kacsintott rám. Beleegyezően bólintottam. Egy pizsiparti. Vicces lesz az biztos. Most, hogy így felhozta már várni kezdtem. Találkozni szeretnék vele.
- Ha beszélgetnél vele, mutass be neki engem is, meg Niallnek is feltétlenül, jó? – nevette el magát. Olyan boldognak tűnt, már ennyitől is.
- Ennyire nagy rajongó vagy?
- Igen – mondta vigyorogva. – De ez még csak a kezdet.

Első

- Felhívtam Susie anyját – közölte velem. – Azt mondta, hogy bármikor mehetsz hozzájuk, ha szeretnél.
- Anya komolyan egy teljes hónapra el kell menned?
- Elhiheted, hogy semmi kedvem hozzá kicsim, de nem tehetek mást.
Tudtam, hogy igaza van, csak akkor is nagyon fájt. Egy tizenhat éves lánynak talán az lenne minden vágya, hogy egyedül legyen otthon. Egy hónap semmi. Tényleg semmi… De nem ez az első egy hónap. Sokat kellett egyedül lennem. Apa tizenegy éves koromban elhagyott minket, bár szerintem úgy igazán soha sem volt velünk. Nem bántam azt, hogy ő elment, csak azt a tényt, hogy nincs apám. Illetve van vér szerint, de nincs olyan személy az életemben, akinek azt mondhatnám, hogy apa. A másik pedig, ami hosszú évekig rendesen megviselt, hogy az öcsémet magával vitte. Bíróság akarata volt ez. Nem tudom, hogyan ítélhették neki, de ez nagyon fájt. Hiányzott sokszor Mike. Így anyával ketten laktunk egy hatalmas házban. Mi ketten, meg a cicám Greny.
- Figyelj, mindennap telefonon beszélünk. Ha van, valami hívd Susi anyuját, de engem is értesíts mindenről, rendben van?
Számat elhúzva bólogattam. Hogyan is lehetne rendben? De erről sem ő sem pedig én nem tehettünk.
- Ez után jó sokáig itthon leszek. Ezt megígérem!
Megígérte így tudtam, hogy tartani is fogja a szavát. Anya nem tett csak úgy ígéretet. Tehát sokáig velem lesz ez után a nehéz egy hónap után.
- Ennek azért örülök! – szorosan megöleltük egymást.
- Holnap kikísérsz a repülőtérre?
- Természetesen! – vágtam rá. Onnan pedig majd megyek Suhoz.
Amikor anya megtudta, hogy mennyi időre kell elmennie, még több időt töltött velem. Ez mindig így volt. Ha valami jó oldala is volt a családi hátteremnek, akkor az az volt, hogy anya meg én sokkal szorosabb kapcsolatban álltunk egymással, mint a legtöbb normális családban.
Egész este csak beszélgettünk. Ez volt az utolsó este. Most úgy tűnt, mintha semmit sem osztottam volna meg vele. Ugyanis beszéltünk, beszéltünk és csak beszéltünk. Végül pedig elnyomott minket az álom.
Másnap reggel korán kellett kelni. Reggel hétkor indult a gépe. Mi már fél hatkor fent voltunk. Igaz nehezen sikerült kikászálódni az ágyból. Össze volt pakolva mindene. Hívtunk egy taxit és tíz perc alatt oda is értünk.
- Nagyon vigyázz magadra, rendben?
- Te is! – bújtam oda hozzá.
Búcsúzkodás sokáig nyúlt el, míg anya észbe kapott, hogy neki indulnia kellene. Egyszer el fogja hagyni a fejét. Franciaországba tartott a gépe. Szívesen mentem volna vele, de azt mondta, hogy jobb lenne inkább, ha itthon lennék. Nem lenne ideje rám, meg folyton utazgatnánk. Szerinte jobb, így hogy itthon maradok.
Busszal indultam el Suékhoz. Amikor bekopogtam a szülei nagy szeretettel fogadtak és a húga pedig körül ugrált, ahogyan mindig is tette. Mindig azt éreztem, mintha ők is a családom egy része lennének. Nagyon közeli rokonaim. Susie meg valami testvérféle.
- A nyár első hete – ujjongott.
- Igen – bólintottam. Nekem nem kezdődött túl jól, de tudtam, hogy lesz ez jobb is.
- És tudod, mim van? – nézett rám kérdő szemekkel.
Felmutatott két koncertjegyet és a vigyort le sem lehetett vakarni az arcáról. One Direction.
- Nem is tudtam, hogy szereted őket – képettem el. Ezt az információt elhallgatta előlem.
- Igen, mert nem rég kattantam rájuk.
A jegyeken lévő képet megpillantva elmosolyodtam. Milyen kicsi ez a világ…
- Ki a kedvenced?
- Egyértelműen Niall, mivel Ír és hát én is az vagyok félig – mondta büszkén.
- Harryt ismerem a bandából – jegyeztem meg neki. Erre kerek szemekkel nézett rám és nem nagyon hitt a fülének.