Huszonnegyedik

A telefonom üzenetjelzésére keltem fel. Ahogy kinyitottam a szemeimet rögtön az éjszaka jutott az eszembe. Elsőnek azt hittem, hogy egy gyönyörű szép álom volt, aztán pedig rájöttem, hogy ez tényleg megtörtént. Egy üzenet is tanúsította.
Remélem jól aludtál. Én igen, de te hiányoztál. Remélem ma is találkozunk. Hívj, ha ráérsz.
Az üzenetet megpillantva a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Olyan érzés volt, mintha minden dobbanással a bordáim közül készülne kitörni. A pillangók pedig megint csak százával keltek szabadjára hasamban. Pár perc múlva vettem csak észre, hogy legalább huszadjára olvasom ezt az aprócska üzenetet és még mindig vigyor van az arcomon.
Aztán ezt levakartam. Biztos, hogy jó ötlet ez? Úgy értem a napokban bemutatott Harry, mint a legjobb barátnőjét és néhány nappal ezelőtt én is azt éreztem, hogy ezt a szerepet töltöm be. Aztán történik valami és máshogyan nézek rá, és úgy tűnik ő is rám. A rajongók megbékéltek velem, mivel nem érzik fenyegetve azt a tényt, hogy a One Direction göndör tagja egyedülálló. Ha kiderülne ez a csók, akkor biztos, hogy engem mindenki utálna. Ismét a bloggerek rólunk irozsgatnának és rajtunk csámcsognának. Nekem ez nagyon nem hiányzott. Jó, sejtem senkinek sem. De sok tinédzserrel ellentétben én a legkevésbé sem vágytam hírnévre. Utáltam volna téma lenni. Felsóhajtottam és hangosan kezdtem el magammal megbeszélni a dolgot.
- Shell! Döntsd már el, hogy mi a fenét akarsz! Elsőnek a barátja akartál lenni, aztán a barátnője, most meg már egyik sem jó neked. Normális vagyok én? – tettem fel a legfogósabb kérdést mindközül. Az lenne a legjobb, ha felhívnám Harryt és megbeszélnénk az egészet… Ismét kezembe vettem a telefonomat és kikerestem az ő számát, majd hívtam. Izgatottá váltam megint csak, hogy hallhatom a hangját. Azt sem tudtam, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. Ahogyan mindig vagy most már nem úgy kellene?
- Shell! – szólt bele vidáman.
- Szia. Beszélnünk kellene – mondtam jóval komolyabban.
- Gond van? – vált aggodalmassá a hangja.
- Nem, nincsen. Csak mondani szeretnék neked valamit.
- Rendben. Mikor találkozzunk, hol?
Azt akartam neki mondani, hogy valami kávézóba beülhetnénk, de még sem. Az lenne a legjobb, ha nem sokan látnának minket.
- Mit szólnál ahhoz, hogyha délután átjönnél hozzám?
- Oké. Az nekem jó.
Nagy nehezen elbúcsúztunk egymástól és letettük a telefont. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem majd neki a történetet. A hangján azt hallottam, mintha kicsit tartana attól, hogy ilyen komolyan közöltem vele, hogy beszélnünk kellene.
Tehát délután Harry érkezett is hozzám. Sima puszival köszöntünk egymásnak. Kicsit zavarban éreztem magam és a reggeli üzenet által tapasztalt tünetek ismételten megjelentek csak most sokkal-sokkal intenzívebben, hogy élőben is itt állt előttem. Leültünk a nappaliban.
- Szóval miről szerettél volna beszélni?
- Rólunk… - harapdáltam az ajkaimat, mint ahogyan mindig tettem zavaromban. - Nem tudom, hogy te mit érzel, de ez szerintem jóval több, mint egy barátság.
Ő erre csak huncut mosollyal az arcán rám mosolyodott és bólintott egyet, hogy ezzel ő is egyet ért.
-A napokban pedig azt mondtad, hogy mi a legjobb barátok vagyunk. Most meg hírtelen nem így tűnik. A rajongók megnyugodtak, mi meg éjszaka egy játszótéren… - mondtam egy zavart mosollyal az arcomon.
- Bánod a tegnapot? – kérdezte, mint valami kisgyerek lesütötte a szemeit.
Hogyan is bánhatnám Harry?! Fogd már fel, hogy én beléd vagyok esve! Arról meg ne is beszéljünk, hogy olyan jól csókolsz, hogy legszívesebben most is oda ülnék melléd és egy egész napos maratont csapnék veled… Persze ezt nem mondtam ki hangosan, nem kell mindenről tudnia azonnal. Habozva válaszoltam.
- Nem, igazából nem bánom.
Erre ismét elvigyorodott és a tekintetemet kereste.
- Akkor jó, mert én sem. Hol van a probléma?
- Ott Harry, hogy te híres vagy. Én meg egy hétköznapi lány vagyok, akinek a nyár után a sulira kell koncentrálnia, te meg turnézol. Olyan vagyok, aki nem igazán viselné el, hogy az újságok róla írnak. Akit nem vidít fel az a tény, hogy benne van a köztudatban. Ez nem nekem való. Te meg én szinte különböző világban élünk.
Láthatóan rosszul estek neki a szavaim. Nem akartam megbántani, de így éreztem és ezt muszáj voltam kimondani. Ugyan akkor azzal is tisztában voltam, hogy most már nem tudok ugyan úgy rá nézni. Lehetetlenség.
- Ilyen téren talán tényleg megbántam azt az estét… Mert hogyan nézzek rád ezek után és te rám?
- Shell a legnagyobb probléma az, hogy én szerelmes vagyok – vallotta be a legőszintébb hangján. Szerelmes belém? Ugyan úgy érez, mint én.
- El sem hiszed, mennyire örülök, hogy megismertelek. Azért nem kerestelek mikor a banda létrejött, mert féltem, hogy már nem lehetnénk ugyan olyan jóban, mint régen. Aztán pedig amikor felbukkantál, már minden olyan más volt. Folyton azt vártam, hogy találkozzunk, hogy hívj vagy írj. Mindig te jártál a fejemben és most is.
Harryt még nem nagyon láttam ilyenek. Éreztem, hogy elpirulok, de ő is hasonló problémával küszködött. Meg sem tudtam szólalni. Az a gondolat járt a fejemben, hogy ő már hamarabb elkezdte ezt érezni, mint én. Egy mosoly is végig szaladt az arcomon.
- Shell, nem kell mindenkinek mindenről tudnia –mondta mosolyogva, majd felállt és helyet foglalt mellettem.
- Nem hiszem, hogy titokban tudnád tartani – néztem rá felvont szemöldökökkel.
- Próbáljuk ki.
Közelebb csúszott hozzám és átölelte a derekamat. A homlokát az enyémnek döntötte és azt az édes mosolyt viselte magán, amit lehetetlenség volt róla levakarni. Egy csókot akart adni, de elfordítottam az arcomat.
- Nem is tudom… - mondtam direkt, hogy húzzam az agyát.
- Na, jó, ha nem akkor nem. Nem erőltetem.
Hallottam a hangján, hogy ő is viccelődik. El akart engedni, de ekkor megfogtam a kezét a derekamon, hogy nehogy elmenjen. Elkuncogta magát és végre hagytam, hogy megcsókoljon. Harrynek ez volt a rossz szokása, ha barátnője volt folyton csak csókolgatta volna, minden pillanatban. Most, hogy rólam volt szó, tetszett ez a szokása.