Száztízedik

Su a hét többi napján is folytatta ezt a szótlanságot. Én próbáltam valamivel kibékíteni, de ő egyszerűen nem is akart erről beszélni. Ha hozzám szólt az csak azért volt, hogy elkérjen tőlem egy tollat, vagy megkérdezze nem láttam-e valamelyik ruhadarabját, amit épen keresett. Borzalmas volt így tölteni vele a napjaimat egy lakásba. De legalább hozzám szólt és valahogy már ez is jobb volt, mint a semmi.
Szombat este Harry értem jött és elvitt a Williambe. Ahol a versenyt tartották. Helyet foglaltunk valahol és érdekes volt ilyen kicsípve látni őt.
- Mi az? – kérdezte, amikor sokadjára mértem végig mosolyogva.
- Jól áll neked az elegánsabb ruha – dicsértem meg, mire az ő ajkai is felfelé görbültek. Hamarosan kezdetét vette a műsor. Tudtam, hogy őt annyira nagyon nem is érdekli, mint engem. Sőt szerintem unta végig. És mindenkire megkérdezte, hogy ő-e az. Türelmetlenül fészkelődött a helyén. Olyan volt, mint egy kis gyerek, akit csak elrángattak ide a szülei. Nem azt mondom, hogy én annyira sokszor jártam ilyen versenyekre, de szerettem. Régebben én is szerepeltem, mint versenyző és ez most nagyon hiányzott.
Amikor Jack jelent meg a zongora előtt szemeim szinte felcsillantak és nem tudtam levenni őket róla. Belekezdett egy nem túl egyszerű játékba. Persze nem féltem attól, hogy esetleg elrontja, mivel ő nem tudta. Annyira jól csinálta.
- Ki találom, ő az – mormogta mellettem unott hangon. – Azt mondjuk nem mondtad, hogy -
- Sh! – pisszegtem le gyorsan, hogy tovább figyelhessek. Ámultam és bámultam. Gyönyörű volt, akár csak, amikor az egyetemen hallottam. Akárcsak, amikor engem tanított. Jó az nem volt hosszú idő, de akkor is hallottam, hogy mennyire jó. A dala végén hatalmas tapssal fejeztük ki tetszésünket. Reménykedtem abban, hogy majd az este végén lehetőségem nyílik gratulálnom neki.
Utána már csak néhány következtek. Nagyon tetszettek az egyetemisták játékai és tehetségesnek találtam őket. Egyre nagyobb vágyat éreztem, hogy én is ott tanuljak tovább.
- Hogy tetszett? – kérdeztem meg Harrytől, amikor kifáradtunk egy hatalmas terembe.
- Jó volt – rántotta meg a vállát és nem tűnt bő szavúnak.
- Csak ennyi? – mosolyodtam rá. Ekkor éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat hátulról és felé fordultam. Jack volt az.
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat.
- Én is – mosolyogtam rá, mint egy félnótás. – Nagyon szép volt – dicsértem meg.
Néhány pillanatig álltunk egymással szemben és nem is szólaltunk meg. Aztán eszembe jutott, hogy a barátomat is magammal hoztam. Illene bemutatnom.
- Ő Harry – hátráltam mellé. Ők ketten kezet fogtak.
- Jaj, igen, említetted. Örvendek Jack vagyok – mutatkozott be. – Nagyon tetszik a dalotok, amihez Shell is közreműködött.
Harry száján egy féloldalas mosoly ült. Egyik kezével megfogta derekamat és közelebb húzott magához.
- Az ő érdeme – felém fordult és egy csókot lehelt ajkaimra.
- Örülök a találkozásnak – mondta Jack. – Sajnos figyelnem kell a többi vendégre. Remélem Shell még lesz lehetőségünk találkozni és megtetszett az egyetem.
- Megtetszett – vigyorogtam még mindig, majd elköszöntem tőle. Már vettük is az irányt Harry kocsijához. Amikor beültünk túl nagy volt a csend. Tényleg ennyire nem tetszett volna neki az est?
- Többet nem rángatlak el ilyen helyre – mondtam felsóhajtva. – Kínszenvedés volt? – néztem rá számat elhúzva.
Szorított egyet a kormányon és felém pillantott, de aztán rögtön az útra.
- Nem mondtad, hogy ez a Jack ennyi, hogy is mondjam… jó képű.
Ekkor esett le a tantusz. Féltékeny. Nem is akármennyire.