Száznyolcadik

Mondani szerettem volna valamit, de egyszerűen nem bírtam. Annyi minden járt a fejemben, hogy nem tudtam hol kezdjem. Végül is Sui kezdett bele először.
- Van még valami, amit nem árultál el? Csak mert inkább most szólj.
- Mi? Nem figyelj én nem -
- Csak az a furcsa, hogy már együtt is lakunk és most kezdesz el titkolózni. Vagy csak most jövök rá. Nem tudom…
Felállt az asztaltól, mire hatalmas zajjal én is ugyan ezt tettem. Nem akartam, hogy elmenjen így megfogtam a csuklóját.
- Hallgass meg kérlek Susie.
- Minek? Úgy is titkolóznál és annyit mondanál el, amennyit érdemesnek látsz.
Nem tudom, hogy mikor lett ennyire dühös rám – illetve tudom tegnap -, de nem tudom, hogy mióta ilyen bizalmatlan velem szemben. Végül is csak azt kapom, amit én is adtam neki. Tudom, hogy el kellett volna mondani neki mindent, de nem bírtam. Nem titkolózni szerettem volna, hiszen megbízom benne. Lerázta a kezemet magáról és aztán hagytam, hogy elmenjen. Most ideges volt és nem tudtam volna vele így beszélni. Könnyes szemekkel bámultam utána és az fájt a legjobban, hogy meg sem hallgat. Szép volt Shell! Ezt aztán megcsináltad.
Harry még mindig ott ült és megköszörülte a torkát, hogy ezt én is észrevegyem. Megdörzsöltem a szememet és felé fordultam. Nehogy sírj! Parancsoltam magamra.
- Én meg szeretnélek hallgatni – biccentett fejével a vele szembe lévő székre, hogy üljek le. Én pedig így tettem. Zöld szemeibe néztem és reménykedtem abban, hogy legalább vele nem csesztem el.
- Brookkal mi nem vagyunk barátok – szögeztem le. – Amikor Susie elmesélte, hogy miket feltételeztek, akkor nagyon ideges lettem. Próbáltam nektek segíteni. Tudom, hogy meggondolatlanság volt, de találkozni szerettem volna vele, hogy beszélgessünk. Azt szerettem volna, ha elárulná nekem, hogy miért teszi azt, amit tesz. Persze nem jutottam vele semmire sem.
- Miért nem mondtad el nekünk?
- Azt mondtátok, hogy ez nem az én problémám és hagyjam a dolgot, de nem szerettem volna. Segíteni akartam. Tudom, most csak rosszabb lett.
Eddig bírtam és éreztem, hogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon.
- Sajnálom Harry, tudom, hogy elrontottam. Megértem, ha most nagyon utálsz engem. De tényleg nagyon sajnálom – mondtam kissé akadozva a könnyek miatt.
- Aj –nyöszörögte fájdalmasan. – Legalább hülyeségeket ne beszélj már. Dehogy utállak. Per pillanat azt sem érdekel mit fog mondani Paul én csak nem szeretném, ha arról írnának az újságok, hogy bajba keveredtél.
Nézett rám zöld szemeivel és bólintottam, de még mindig könnyeztem. Felállt és a székem mögé ment, hogy hátulról átöleljen és arcát nyakamba fúrta. Megfogta a kezemet, ami kissé nyugodtabbá tett. Meg a tény is, hogy nem gyűlöl.
- Miattad aggódok, meg Zayn miatt – sóhajtotta.
- Miattam nem kell. Mi nem vagyunk jóban. Szinte meg is fenyegetett.
- Mi csoda? – engedett el és tekintetemet kereste. Most már el szerettem volna neki mondani mindent.
- Mondta, hogy semmit sem tudok. Nem is kellene, mivel semmi közöm hozzá. Meg, hogy ne üssem bele az orrom mindenbe, mert csak nekem lesz rosszabb. Mind ezt úgy mondta, hogy nem egy kedves jó tanácsnak, hanem sokkal inkább fenyegetésnek hangzott.
Harry hangosan kifújta a levegőt és láttam, hogy állkapcsa megfeszül. Mindig velem történtek ezek a dolgok, amiért nem tudtam a seggemen megülni.
- Próbálunk tenni valamit. Zaynnel is próbálunk beszélni, mivel Liam terve, miszerint fogadjuk el, hogy együtt vannak teljesen megbukott.
Felhúzott a székről és velem szemben állt.
- De igaza van. Shell ez nem a te ügyed. Nem kell tenned semmit sem, mert csak belekevered magadat is. Lássuk be, hogy ezt nekünk kell megoldanunk.
Magához ölelt ismét és most én is őt. Arcomat a nyakába fúrtam és próbáltam nem arra gondolni, hogy Su mennyire dühös rám. Bűntudatom volt. Elment itthonról és még telefont sem vitt magával.