Kilencvenegyedik

- Az ebéd pedig ott lesz a hűtőben.
- Tudom anya – mosolyodtam rá. – Volt már ilyen, hogy el kellett menned, emlékszel?
- De most este jövök. Bemész ma Mikehoz?
- Nem. Azt mondták az orvosok, hogy hagyjam pihenni pár napig, mert a terápiától szinte egész nap csak alszik. Nem akarom én is fárasztani.
Anya nyomott egy puszit homlokomra és elindult otthonról. Eleresztettem egy sóhajt és rájöttem, hogy gyűlölök egyedül lenni. A cicám ilyenkor mindig boldogított, de ahogy ez eszembe jutott rögtön Elena is.
- Gr!
Nyögtem fel hangosan az ocsmány gondolat miatt. A másik barátom a zongora talán megvigasztal. Leültem elé és játszani kezdtem egy klasszikust. Egy Vladimirt, ami kicsit lassú volt, és borongós. Mindig, amikor zongoráztam teljes beleéléssel tettem. Se nem láttam, se nem hallottam. Még a szemem is lehunytam, hogy jobban átélhessem a játékot. Őrület, hogy mennyire hatalmába tudott keríteni a zene és elrepített egy teljesen más világba.
- Ez nagyon szép volt – suttogta valaki a fülembe, amikor befejeztem. A mély, rekedtes hangját azonnal felismertem. Megfordultam és felpattantam a zongora elől. Megöleltem szorosan és egy gyengéd csókkal üdvözöltem.
- Mióta vagy itt?
- Nem rég jöttem, anyud nyitva hagyta nekem az ajtót – mondta mosolyogva.
- Még jó, hogy csak zongoráztam. Mi lett volna, ha pont zuhanyozok, vagy meztelenül rohangálok a lakásban?
Pimasz vigyor folyt arcára és megfogta derekamat, hogy közelebb húzzon magához.
- Annál jobb.
Elnevettem magam. Annyira hiányzott, hogy itt legyen és hozzám érjen.
- Miért nem szóltál, hogy jössz?
- Mert meglepetést akartam – hajába túrt és elhúzta a száját. – Nem lett jó meglepetés?
- Oh dehogy nem – mosolyodtam rá és ismét megcsókoltam. Egyik kezemmel pedig fürtjei közé túrtam. Amikor elváltunk egymástól kicsit gyönyörködtem zöld szemeiben. Aztán hátrébb léptem tőle, mert ha ilyen közel van hozzám, akkor nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg.
- Paul még mindig dühös rátok?
- Nem már annyira nem. Főleg, hogy elég jó munkát végeztünk Amerikában.
- Minket még mindig hanyagolnotok kell?
Megint magához húzott és számba suttogta következő mondatát.
- Nem tudom, de annyira nem is érdekel.
Csók csata ismét kezdetét vette. Egyre hevesebbek lettünk. Harry a zongorának nyomott, és a billentyűk megszólaltak. Belenevettem a csókba és kezét kivettem pólóm alól, ami közben sunyin felfedező útra indult. Harry nem próbálkozott tovább ilyesmivel.
- Jaj, tényleg hoztam neked valamit – vigyorodott rám. Most vettem csak észre, hogy egy táska is van nála, ami a földön volt. Belenyúlt és kivett egy fekete felsőt. Amikor megmutatta a rövid ujjú pólót hangosan elnevettem magam.
- Amikor megláttam te jutottál eszembe.
- Nem egós ez egy kicsit Styles?
- Nem én fogom hordani, hanem te.
- Igen? – Néztem rá kérdően. – Miért is hordanám?
- Olvasd el még egyszer a feliratot – vigyorgott.
Bár hányszor olvastam el, mindig az volt ráírva, hogy I (szívecske) Harry.
- Te beteg vagy – nevettem még mindig ő meg szélesen vigyorgott.
- Egyedül leszel ma itthon?
- Igen.
- Akkor itt alszok – kuncogta.
- Anya este jön haza.
- Oh, a fenébe – húzta el a száját, de aztán megint csak csibészesen vigyorgott rám. Olyan piszkosul jól nézett ki göndör fürtjeivel, zöld szemeivel és mosolyával, hogy nem bírtam róla levenni a szemem. Az egész napot végül együtt töltöttük és még az idióta pólóját is felvettem.