Százhatodik

Nem tudtam, hogy kinek kellene elmondanom, hogy miről beszélgettünk. Brookkal. Valahogy azt éreztem, hogy a srácok túlságosan kiakadnának. Én is ki voltam, de valamilyen szinten igaza volt a démonnak. Semmi közöm ehhez az egészhez.
- Miután szombaton anyuddal találkoztál és haza jössz, tarthatnánk szalonnasütést – ajánlotta fel Su miközben az edényeket törölgette el.
- Ami azt illeti a szombati programom már változott.
- Szóval Harryzel – mosolyodott rám.
- Nem éppen – rántottam vállat. Még nem is meséltem neki arról, hogy mi volt az egyetemen.
- Jaj, Shell, csak azt ne mond, hogy tanulsz! – rivallt rám és hatalmasat sóhajtott.
- Találkozom valakivel – mondtam kurtán. Erre csak még kíváncsibb lett és ezzel el is indítottam benne egy lavinát.
- Kivel találkozol te?
- Jackkel.
Egyik ámulatból a másikba esett. Ki szerettem volna menni a konyhából, mire csípőre tette kezeit és elállta az utamat. Nem szerettem volna nagy jelentőséget adni ennek az egészet. Féltem, hogy félre érti. A magyarázkodásból pedig sosem jöttem jól ki.
- Shell! Mindent harapó fogóval kell kihúznom belőled?
Hangosan kifújtam a levegőt.
- Ez csak egy semmiség.
Felvont szemöldökökkel állta az utamat és kezei immár keresztben voltak. Tudott rólam egy-két dolgot. Sőt még annál is többet. Mint például, hogy Jack nekem kisebb koromban imádatom tárgya volt. De ezt persze kinőttem.
- Jó – adtam meg magam. – Amikor bementem az egyetemre, akkor teljesen véletlenül összefutottunk. Kiderült, hogy ott tanít. Aztán meghívott egy ebédre.
- Kettesben?
- Igen.
- Shell! – nézett rám könyörgő szemekkel, hogy áruljam el, minek mentem ebbe bele.
- Mi van? Semmi sem volt. Azt hiszed, hogy akarok tőle valamit? Nem vagyok hülye!
- De igen az vagy… - mormogta orra alatt, mire vágtam egy grimaszt. – Szóval nektek szombat délután randitok lesz vagy mi?
- Dehogy is! Nem randizom vele.
- Csak vele ebédelsz – mondta szkeptikusan. Kezdett zavarni, hogy komolyan ennyire butának néz.
- Mondom, hogy nem volt semmi. Jack a tanárom volt.
- Meg a hatalmas nagy szerelmed.
- Tizenöt éves voltam. Abban a korban minden helyesebb és tehetségesebb pasi tetszett. Meghívott egy hangversenyre, ahol megjelennek az egyetem tanulói is. Ez jó lehetőség, hogy megnézzem milyen is az az iskola.
Még mindig hitetlenül állt előttem. Nem is értem, hogy miért kételkedett a szavamban. Nem tudtam hazudni neki, sem pedig senkinek. Abban nagyon béna voltam mindig is.
- Harrynek mondtad már?
- Kellene?
- Szerintem jobb lenne. Nehogy félre értse.
- Az egyetlen, aki ezt félre érti az te vagy.
- Nem csak zavar, hogy eddig nem mondtad el. Ha nem kérdezek rá a szombati napra, akkor bizonyára el is hallgatod.
- De rákérdeztél és elárultam.
- Ja, nagyon nehezen… - mondta sértetten és a nap további részében hozzám sem szót, ami számára nagyon megerőltető lehetett, mivel folyton beszélt. Nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg. Abban a házban csak mi ketten voltunk és szinte láttam rajta, ahogyan magában fortyogott. Sejtettem, hogy másnapra megbékél. Az esett neki rosszul, hogy nem mondtam el neki.