Százkettedik

Sziasztok. :) Itt van az új rész. Megmondom nektek őszintén, hogy erősen gondolkodom a történet végén. Nem szeretném ha ez a fanfic unalmas lenne és úgy húznám vonnám, mint egy szappanoperát. Mind e mellett pedig ott a másik két blogom. Az a gond, hogy írom a történetet és közben annyi csavar jut még eszembe. Néhányat még megvalósítok, de nem tudom, hogy hány részes lesz végül a történet. Most a száz-tizenkettediknél járok. Na mindegy egyelőre ez még titeket ne zavarjon, csak gondoltam leírom. :) Szóval itt az új rész és jó olvasást hozzá. :DD

A kis beszélgetésünket nem említettem senkinek sem. Nem láttam jelentőségét. Én képzeltem bele sokat.
- Szóval már tudod, hogy melyik egyetemre akarsz menni?
- Ne! Hagyj ezzel a kérdéssel – néztem Harryre, mire elmosolyodott.
- Pedig itt az ideje erősen elgondolkodni ezen.
- Hidd, el eleget kattogok ezen.
- Tudod mire gondoltam? – nézett rám. – Itt Londonban van egy elég jó egyetem, egy elég jó zenei karral. Talán jelentkezhetnél arra.
Kifújtam hangosan a levegőt. Igazság szerint erre már én is gondoltam. Megfordult többször is a fejemben. Csak nem tudtam, hogy onnan hová is tovább.
- Jó neked, hogy nem kell azon agyalnod, hogy mi lesz belőled.
- Belőlem majd több év elteltével egy rossz aszott, kiégett rocker lesz, aki alig tud leállni a cigivel meg a droggal.
- Ez még viccnek is rossz! – néztem rá szigorúan.
Nyomott egy csókot ajkaimra és nem tartott sokáig, de legalább addig semmin nem járt az agyam. Teljesen beleszédültem abba a csókba.
- Holnap elmegyek arra az egyetemre – válaszoltam.
- Helyes – nyomott egy puszit arcomra aztán felállt mellőlem. – Mennem kell, mert ma interjú. Csak beugrottam előtte hozzád.
Elköszöntem tőle. Az nap semmihez nem volt kedvem. Su végig a szobájába zárkózva tanult az egyik dolgozatára, mivel javítania kellett. Én még anyához is haza mentem. Mióta ide költöztünk nem is jártam ott, csak néhány cuccért ugrottam be. Szóval most kicsit elidőztem ott is és említettem neki az egyetemes témát, amit Harryvel beszéltünk.
Másnap tényleg elmentem oda. Nem is tudom, hogy miért. Arra számítottam, hogy tudok majd beszélni pár ott tanulóval. Amikor a folyosókat róttam egy érdekes dallam csapta meg a fülemet. Valaki zongorán játszott. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Hight School musicalban. Az kellett volna, hogy oda megyek és énekelni kezdek, de azt nem tudok… így csak megálltam az ajtóban és hallgattam a gyönyörű játékot. Nem mertem benyitni, mert féltem, hogy megzavarom. Eszembe sem volt ilyesmit tenni. Ott álltam és nem akartam, hogy vége legyen. Biztos voltam benne, hogy aki játszik elég gyakorlott. Több évnyi zongorás múlt lehet a háta mögött. Úgy játszott, hogy szinte élt a zene. Amikor befejezte lenyomtam a kilincset, majd óvatosan megtoltam az ajtót.
- Bocsánat csak hallottam a -
Minden szó belém szorult. Nem hittem a szememnek.
- Szia… Szerintem mi ismerjük egymást – mosolyodott rám. – Shell igaz?
- Igen – mosolyodtam rá és a szívem gyorsabban kezdett el verni az izgatottságtól. Melegség árasztott el a tudattól, hogy emlékszik a nevemre. – Hogy-hogy itt? – kérdeztem.
- Én itt tanítok. Te? Tudtommal nem ide jársz.
- Én csak, csak benéztem. Ajánlotta nekem az egyik barátom ezt az egyetemet és gondoltam szét nézek kicsit.
- Jól tetted – kacsintott rám. Majd elolvadtam. Jack volt az, akitől korábban tanultam zongorázni. Illetve csak pár órát tartott nekem, amíg hiányzott a tanárom. Akkor tizenöt éves lehettem ő pedig húsz. Belé voltam zúgva. Persze, mivel idősebb, tehetséges és amolyan példaképféle volt számomra.
- Tanítás mellett csinálsz még valamit?
- Igen szoktam enni. Nem lenne kedved velem ebédelni? – nevetett fel mély hangján. Most komolyan engem hív ebédelni? Soha vissza nem térő alakalom.
- Persze, miért is ne.