Nyolcvankilencedik

- Úgy kezdődött az egész, hogy apám megjelent a suli előtt, hogy haza visz.
- Édesapád? – Döbbent meg ő is. Néhány dolgot tudott a családomról, de nem mindent.
- Igen. Nagyon kellemetlenül éreztem magam mellette. Mintha egy idegenhez szálltam volna be. Aztán kérdezősködött és engem idegesített már csak a jelenléte is. A kocsiban ültem, amikor azt mondtam, hogy nem nagyon érek rá. Aztán kérdeztem mi van az öcsémmel. Először nem akart válaszolni.
Ahogy felidéztem a pillanatot megint rosszul voltam. Még most is nehezen hittem el.
- Aztán közölte velem, hogy Mike rákos és korházban fekszik. Anya is tudta, de nem mondták el – szipogtam párat. – Így kellett megtudnom. Nem rég jöttem haza korházból, mert meglátogattam. Borzalmas volt így látni őt újra. Összeszorult a szívem. Egy tizenegy éves gyereket így látni, aki nem mellesleg az öcsém, akit több éve nem láttam…
Elsírtam magam sokadjára az nap. Most Harrynek a telefonba és kicsit sajnáltam is, hogy folyton a gondjaimmal terhelem, de ki másnak mondhatnám, ha nem neki. Elsőnek nem tudott mit mondani.
- Shell én annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott – nyögte ki. – Nyugodj meg! Még nem tudod, hogy milyen állapotban van.
Ebben igaza volt, de láttam, amit láttam. Nekem úgy tűnt, hogy szenved. Gyűlöltem, hogy Harry nem lehetet itt. Mindig akkor történt valami borzalmas, amikor nem Londonban volt. Persze én megértettem, mivel neki és a fiúknak rengeteg dolguk van. Nem hibáztattam érte, de ettől még rettentő volt.
- Én is sajnálom és azt is, hogy folyton a problémáimmal támadlak le.
- Ne viccelj Shell, rám támaszkodhatsz. Megoldom valahogy, hogy haza jussak, rendben?
- Nem, nem kell. Dolgotok van. Nem rángathatlak mindig haza, ha valami problémám van. Itt van Su meg anya. Majd megoldjuk. Ti koncentráljatok a zenélésre.
- De én így nem tudok és nem is akarok.
Tudtam, hogy most egy kicsit magára vette az én problémámat. Mindig ezt csinálta. Kicsit megbántam, hogy elmondtam, mert így tényleg nem fog tudni koncentrálni, de nem akartam neki megint hazudni, mint, amikor kaptam a fenyegető leveleket és csomagokat.
- Megoldjuk tényleg – nyugtattam kicsit. – Úgy sem leszel ott örökké.
- Nekem pedig nagyon úgy tűnik, hogy soha nem megyünk vissza Londonba – bosszankodott.
- Csók Shell, mizu van?
- Louis? – Nevettem el magam, közben hallottam, hogy a háttérben komoly vita és bunyó folyik a telefonért.
- Igen. Meghallod az új albumunkat és még jobban beleszeretsz Harrybe. Olyan szólói vannak – büszkélkedett barátjával.
- Jól megy?
- Pompásan. Meg jó itt lenni, mondjuk már vágyunk Londonba. Szerintem még egy vagy két hétig itt leszünk.
- Add már vissza azt a rohadt telefont.
- Fürtös nagyon bepöccent, csak nem telefon szex volt?
- De igen, szóval lehet, jobb lenne, hogyha visszaadnád neki – nevettem még mindig.
- Na, jó akkor hagyom, hogy befejezzétek. Majd még beszélünk szia.
- Ne haragudj – szabadkozott.
- Semmi baj. Hallom elemében van a srác.
- Louis? Ő mindig.
Nem láttam, de el tudtam képzelni, ahogy Harry egyszerre mosolyog és forgatja a szemeit.
- Akkor, ha minden igaz valamikor találkozunk, addig meg marad nekünk a telefon – mondtam most már kicsit jobb kedvűen. Louis kissé feldobott.
- Holnap hívj, ha ráérsz. Ha nem venném, fel visszahívlak.
- Rendben. Jó éjt Harry.
Letettem a telefont. Elengedtem egy hatalmas sóhajt és próbáltam minden rossz gondolatot kiűzni a fejemből és álomra hajtani a fejem.