Nyolcvannyolcadik

Hihetetlenül ideges voltam. Azért, amiért senki nem szólt nekem, pedig az öcsémről van szó. A testvéremről. Miért így kellett megtudnom? Még anya sem mondta el. Ő is elhallgatta előlem. Vajon ő mióta tudott erről? Nem tudtam, hogy most mit kellene tennem. Folytak a könnyeim és nem is akartam megállítani őket. Sétálgattam egy ideig az utcákon. A hűvös szél most nagyon jó hatással volt rám. Amikor kicsit kitisztultam haza sétáltam. Azt hittem, hogy az autója ott fog előttünk állni, de nem így történt. Beléptem a házba és anya jelent meg.
- Annyiszor hívtalak, miért nem vetted fel? Úgy megijedtem.
Magához ölelt én pedig eltoltam magamtól és szemeibe néztem.
- Miért nem mondtátok el?
- Sajnálom kicsim. El kellett volna, de nem tudtuk, hogy hogyan kellene.
- Hát egyértelműen nem így! Anya a testvéremről beszélünk.
Megint könnyezni kezdtem, de nem szerettem volna többet sírni.
- Látni szeretném.
- A korházban van, és nem tudom, hogy ez jó -
- Anya! - Erősködtem.
Felsóhajtott és bólintott egyet. Beszálltunk a kocsijába és a korház felé vettük az irányt. Egész úton a számat rágtam idegességemben és a lábaimmal doboltam, mert annyira türelmetlen voltam. Megérkeztünk és szó szerint kiugrottam a kocsiból és gyors léptekkel indultam el. Anya nyomomban volt és mondta, hogy merre menjek. Az második emeletre kellett mennünk. Lépcsőztünk, mert nem bírtam volna a liftben várakozni. Szabályosan rohantam. A folyosón megpillantottam „apámat” is. Nem tudtam, hogy bemehetek e hozzá vagy sem, de én megtettem.
Mike ott feküdt az ágyon lehunyt szemekkel. Nagyon sápadtnak és soványnak látszott. Gépekre volt kötve. Elszörnyedve vettem szemügyre és tudtam, hogy belém fog ivódni ez a kép. Lehet, hogy szüleim ettől akartak megkímélni, de nem bírtam volna ki, hogy ne láthassam. Látnom kellett. Olyan régen láthattam. Meghallhatta, hogy bejöttem, mivel pillái remegni kezdtek és lassan kinyitotta szemeit. Egy hatalmas mosollyal álltam az ágya mellett.
- Shell – mondta halkan és rekedtes hangon.
- Szia, öcskös.
Leültem az ágy melletti székre.
- Hogy-hogy itt vagy?
- Gondoltam meglátogatlak. Hogy érzed magad?
- Jól – vigyorodott rám. – Sosem voltam jobban.
Összeszorult a szívem, hogy látom, milyen állapotban van, ő meg ilyen erősnek mutatja magát. De az is.
- Ennek örülök, mert valamikor pizzázhatnánk.
- Abban tudod, hogy benne vagyok. Amint kiengedtek mehetünk is. Hol voltál eddig? – Folytatta kicsit szomorkásabb hangon. Én pedig megfogadtam, hogy őszinte leszek vele.
- Tudod, hogy apa nem engedte, hogy találkozzunk. Amit mai napig nem értek miért. Ma tudtam meg, hogy itt vagy.
- Nem mondták el neked? – Láttam a meglepődöttségét az arcán. Megráztam a fejemet és lesütöttem a szemeimet. Ekkor óvatosan kezem után nyúlt és megszorította. – Én azt hittem, hogy nem érdekel, hogy mi van velem.
Erre felkaptam a fejemet és ijedten néztem rá.
- Ez nem igaz! Nagyon is érdekel. Rengeteget gondoltam rád. Mike az öcsém vagy. Persze, hogy érdekel, hogy mi van veled.
Elmosolyodott és láttam pár könnyet az ő szemében is. Kipislogta őket lassan, majd megszólalt.
- Gyűjtöttem rólad az újságcikkeket – ismét vigyorgott. – Elég izgalmas lehet az életed.
Ezt én sem bírtam ki vigyorgás nélkül.
- Az is! A srácokkal nem lehet unatkozni. Majd bemutatom őket neked is, jó? Imádnád őket.
Lelkesedett ő is az ötletért. Még beszélgettünk valamennyit, de az orvos azt mondta, hagyjam pihenni, így elköszöntem tőle és megígértem neki, hogy minél hamarabb jövök hozzá.
Otthon este Harry pedig felhívott és még mindig aggódott.
- Shell, végre, hogy felvetted. Már megijedtem, hogy mi van veled! Miért nem vetted fel?
- Korházban voltam, itthon hagytam a telefonomat.
- Mi? Ugye jól vagy?
- Én igen, de az öcsém…