Kilencvenedik

Minden egyes nap meglátogattam Mikeot. Volt, hogy aludt így nem szerettem volna zavarni. Ilyenkor is néztem a békés arcát és csak ez után hagytam magára. Sokat beszélgettünk. Meséltem neki arról, hogy mik történtek velem. Meséltem neki a srácokról, amit vidáman hallgatott és a vicces történeteken nevetett. Olyan volt hallani a nevetését, mint a legszebb dallamot zongorázni. Mindig úgy örültem, amikor mosolyogni láttam. Azt szerettem volna, hogy mindig ezt tegye, és ne szenvedjen egy másodpercet sem. De sajnos nem volt ilyen egyszerű. Mike szenvedett. Sokat. Annyit, amennyit egy gyerek ki sem bírna, ő még is tűrte. Egy ideig azt hittük, hogy javulni fog az állapota. Aztán pedig még sem. Kihullott a haja a terápiától. Egyre több időt kellett az ágyában tölteni. Egyre több gépre volt rákötve és egyre kevesebb időt tölthettem vele egy nap.
Anya is szenvedett, ahogyan én. Az egyetlen fiáról van szó, akit alig nevelhetett. Gyűlöltem apámat. Egyre jobban gyűlöltem és undorodtam tőle. Legszívesebben elküldtem volna. Őt hibáztattam mindenért, amiért csak lehetett, még ha szívem mélyén tudtam is, hogy nem ő a felelős érte.
- Hogy van a testvéred?
- Nem túl jól… - húztam el a számat.
Susie közelebb csúszott hozzám és a fejét vállamra hajtotta. Jó volt tudni, hogy ő itt van mellettem.
- Talán kicsit lazítanod kellene. Mostanában folyton tanulsz, vagy ha mégsem, akkor minden idődet a korházban töltöd. Mikor alszol egyáltalán?
- A napokban ez nem nagyon fordult elő – vallottam be.
- Na, látod – állt fel mellőlem. – Mi lenne, ha elmennénk valahová a hétvégén?
- Öcsémmel szeretnék lenni.
- Jó akkor csak szombaton. Elmehetnénk valahová, közel a parthoz, csak egy kicsit kiruccanni. Fürödni, lazulni, aztán este haza jönni.
Nagyon jól hangzott, de nem voltam abban biztos, hogy képes lennék a gondolataimat elterelni. De az is igaz, hogy Suval is töltenem kellene egy kis időt, mivel ő mindig itt volt mellettem, amikor baj volt.
- Legyen – pillantottam rá mosolyogva.
Ő is mosolyra húzta ajkait és tényleg örült neki, hogy elérte a célját. Anya is ezen a véleményen volt, így szívesen elengedett. Tehát töltöttem Susie társaságában egy kellemes napot a parton. Olyan részre mentünk, ahol nem sokan voltunk.
Elbeszélgettünk minden féléről. Továbbtanulásról is. Rájöttem, hogy én valami zenés egyetemre szeretnék menni. Nem tudom, hogy mire vinném a zongorával, de egyelőre nem volt jobb ötletem. Aztán a fiúkról is szó esett. Elmesélt olyan dolgokat, amiket eddig nem. Mint például, hogy hogyan mondta el Harrynek Elenáról az igazságot. Meg hogy meddig jutottak Niallel és erről én is tartottam egy beszámolót. Amolyan csajos napot tartottunk és a gondolataimat is remekül elterelte az otthoni dolgokról. Még egy kis színem is lett, ami rám nem jellemző, mert általában fal fehér vagyok. Este haza fuvarozott Su, de nem ért véget a nap, mivel nálunk aludt és úgy tűnt, hogy kifogyhatatlanok vagyunk a beszédből, mert még mindig volt mit megvitatni.
- Anya készül nekem egy ajándékkal, de azt mondta, hogy még nem mondja el mi az, de elvileg nagydolog és nagyon fogok neki örülni.
- Igen tudom – mondta vigyorogva.
- Mi? – Néztem rá értetlenül.
- Az ajándékoddal kapcsolatban segítettem neki pár dologban. Tényleg örülni fogsz neki. Ebben nem kételkedem.
- Na és mi az?
Jó tudtam, hogy hiába kérdezem, mert nem fogja megmondani, de reménykedtem benne, hogy még is. Vagy, hogy valamit sikerül kihúzni belőle. De nem így történt. Hallgatott és nagyon úgy tűnt, hogy tartani fogja a száját.