Kilencvenhetedik

Üdv. :D A Harry szemszögét még ma estig szolgáltatom nektek! ;) Addig is hoztam egy új részt. De még azt is elszeretném mondani, hogy egy új blogot is megnyitottam. :P Az is fanfic. Szóval, ha érdekel titeket, akkor itt a címe:  http://complicatedlovee.blogspot.hu/ . Remélem benéztek! ;) Jó olvasást.

A folyosón fel s alá járkáltam. A pizsama nadrágom volt rajtam és egy papucs meg a pulóverem. Hülyén festhettem, de igazából leszartam magasról. Anya a padon ült apa mellett és engem néztek, ahogyan szétpattannak az idegeim. Láttam rajtuk, hogy ők sem éreznek más képen. Ekkor Harry süvített be az ajtón és én azonnal szorosan hozzábújtam.
- Mi történt?
- Mike rosszul lett. Még most is műtik – mondtam szipogva. – Sajnálom, hogy ide rángattalak – húzódtam el kicsit, hogy zöld szemeibe tudjak nézni. Arcomat fogta és lágyan elmosolyodott.
- Mikor fogod már fel Shell, hogy nem te rángatsz, hanem melletted szeretnék lenni?
Ismét szipogtam párat, mire megint magához húzott. Átölelt és picit megnyugtatott az illata és az, hogy itt van mellettem. El sem tudtam volna képzelni, hogy mi lett volna velem nélküle. Mindig számíthattam Harryre.
Néha az ajtón kijött egy nővér. Nem sok mindent tudott nekünk mondani, de próbált megnyugtatni minket, hogy minden rendben fog menni. Persze ez édes kevés volt mindenkinek. Ki nyugodna meg ennyitől? A legjobban az fájt, hogy néhány napig meg sem látogattam. Bűntudatom volt. Mi van, ha többször nem is láthatom? Többször nem beszélhetek vele? A gondolattól felfordult a gyomrom. Annyira féltem, hogy egész testemben remegtem. Négy óra lehetett és én ismét a folyosón járkáltam fel s alá.
- Miért nem jön ki senki? – kérdeztem hangosan.
- Még tart a műtét.
- De ennyi ideig? – fakadtam ki és éreztem, hogy rám fog törni egy síró roham.
- Lehet, jobb lenne, ha haza mennél – mondta anya és mellém állt.
- Biztos, hogy nem.
- Figyelj kicsim, pihenned kellene. És neki is. Ha befejezték a műtétet, még sokáig nem mehetsz be hozzá. Nem fogják megengedni.
Tudtam, hogy igaza van, de itt szerettem volna lenni. Nem akartam, hogy azt érezze, nem törődöm vele. Így is nagyon rosszul éreztem magam, hogy pár napig nem jöttem be.
- Ha megtudunk, valamit azonnal hívunk.
- Haza viszlek – ajánlotta fel Harry igazat adva anyának.
Mind a ketten szuggeráltak, hogy bólintsak. Végül beleegyeztem. Lehet egy alvás jót tenne az idegeimnek. Csak a másik kérdés az volt, hogy tudnék-e aludni.
- Nem vagy éhes? – kérdezte Harry, miközben az autóban ültünk.
- Pillanatnyilag egy falat nem menne le a torkomon – sóhajtottam miközben az ablakból bámészkodtam kifelé.
Annyira elbámészkodtam, hogy a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy már otthon ülök a kanapénkon és egy meleg pléd van rám terítve. Harry egy bögrével a kezében lépett oda hozzám és helyet foglalt mellettem. A teát félém nyújtotta.
- Hihetetlen vagy – mosolyodtam rá hálásan.
- Azt tudom, de most miért is? – kérdezte azzal a kis huncut mosolyával, amit úgy szerettem benne.
- Hogy képes vagy elviselni.
- Hogy érted ezt? – nézett rám döbbenten.
- Mindig történik velünk valami – sóhajtottam. – Felforgatom alaposan az életedet.
Oda bújtam hozzá.
- Az tény, hogy melletted nem unatkozok – nevetett fel.
- Jó lenne, ha minden sokkal egyszerűbb lenne – néztem fel rá.
- Majd eljön az is – simított végig arcomon. Nem tudtam volna aludni, így másik témára tértem át.
- Mi van Zaynnel?
- Danielle megosztotta velünk az ötletét. Holnap alaposan elbeszélgetünk vele.
- Szerinted Brook megváltozott?
- Nem tudom, de jó lenne, ha így lenne… - hangja nem túl bizakodóan csengett.