Százkilencedik

- Szerintem ma már nem jön haza – sóhajtottam az ablakban bámészkodva és azt vártam, hogy mégis meg pillanthatom.
- Én maradok, ha szeretnéd… - nézett rám huncut vigyorral. Olyan volt, mintha néhány órával ez előtt nem is idegeskedve várt, hogy megmagyarázzak neki egy újságcikket. Áramütés szerűen eszébe jutott valami, amit korábban említettem. – Shell, ki az a Jack?
Láttam az arcán valamit, amit szerintem nyugodt szívvel nevezhetünk féltékenységnek is. Na, pontosan ezt nem szerettem elérni, de ettől még iszonyatosan aranyos arcot vágott.
- Csak nem féltékeny vagy? – mosolyodtam rá.
- Azt sem tudom, hogy ki az. Annak kellene lennem?
- Zongoratanárom volt egy kis ideig. Olyan személy, akire nagyon felnéztem. Az egyetemen találkoztam vele.
Átkulcsoltam karomat nyakán neki pedig kezei csípőmre csúsztak.
- Szóval egy idős pasas az ellenfelem.
- Igazából huszonhárom éves.
- Hajaj…  - sóhajtotta. Lágyan megcsókolt és mielőtt belehevülhettem volna elvállt tőlem.  – Van olyan jó képű, mint én? – kérdezte vigyorogva.
- Ha gondolod, megnézheted. Elhívott a hangversenyére. Bár ha téged nem érdekel -
- Veled megyek! – vágta rá azonnal.
Ezen kicsit elnevettem magam, ugyanis sejtettem, hogy nem a hangverseny miatt lett hirtelen ekkora lázban. Csípőmről fenekemre vándorolt egyik keze a másikkal pedig hátamat simogatta miközben szenvedélyes csókot váltottunk.
Még mindig ott volt a fejemben, hogy Susie talán nem is akar nekem megbocsátani. Talán el is költözik. Talán annyira dühös rám, hogy már nem úgy tekint rám, mint a legjobb barátnőjére. Ez fájt volna a legjobban. Komolyabban még soha sem veszekedtünk. Már az is olyan hihetetlen volt, hogy tűrte, hogy ne szóljon hozzám. Tudtam, hogy hibás voltam abban, hogy nem árultam el neki mindent. Persze, hogy rosszul esett neki, de ő meg sem hallgatott engem. Gyűlölte a magyarázkodásokat, mert hazugságnak tartotta őket, de én őszinte lettem volna. Minden kis részletbe beavattam volna, de csak későn jöttem rá, hogy ez volna a helyes. Most mégis itt volt Harry és segített nem rá gondolni és nem arra az újságra, ami azt ecsetelgeti, hogy mennyire jó barátnőm Brook. Elegem volt ebből a démonból. Elegem volt a pletykákból. Abból, hogy Harry Styles híres. Abból, hogy az egyetem most a legfontosabb számomra. Abból, hogy Mike a korházban fekszik. És abból, hogy amikor azt hittem minden jó, akkor valaminek megint el kellett romlania. Mint egy elbaszott One Direction fanfic. Ilyennek éreztem az életemet. Abban reménykedtem, hogy ezt egy olyan lány írja, aki szereti a happy endet, mert máskülönben ebből semmi jó nem fog kisülni.
Harry itt maradt az éjszakára és erre az időre minden egyéb gondolatot kitörölt a fejemből, ami aggasztott vagy túlságosan foglalkoztatott.
Rózsaszín ködben úsztunk mind a ketten és most az sem zavart túlzottan, hogy holnap nekem iskola és tanulnom kellene.
Reggel az órám csörgése helyett arra keltem, hogy valaki cirógatja az arcomat. Ez valahogy kellemesebb volt.
- Szerelmem kész a reggelid.
Ritka volt, hogy Harry becézgetett engem, de amikor megtette akkor forróság futott végig ereimben, mert annyira jól esett hallani, annak ellenére, hogy nem szerettem ezeket a nyálas megnevezéseket.
- Te készítettél nekem reggelit? – mormogtam a paplanból.
- Igen. Elviszlek a suliba.
- Nem kellene. Megint megrohamoznak.
- Kiteszlek hamarabb. Nos?
Természetesen nem utasítottam vissza az ajánlatát, mert ahhoz túl kényelmesen hangzott, hogy nemet mondjak és én magam pedig nagyon lusta féle vagyok.