Nyolcvanötödik

- Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mit kellene most tenni. Valami interjúra lenne szükség. Hogy a rajongókat megnyugtassátok, hogy nem vagytok alkoholista, drogos és még mit tudom én, hogy miket írtak rólatok itt-ott.
Elhallgatott és ez a csendes beszéd mindenkinek az idegeit tépkedte. Azt akartuk, hogy dühöngjön.
- Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ti akarjátok-e még ezt csinálni?
Láttam a kidülledő szemeket és a hitetlen arcokat. Most én lettem az, aki nagyon dühös lett. Harrynek ez az élete. És a többieknek is. A banda a legfontosabb számokra. Ez az életük. Bármit megtennének, hogy örökké együtt maradjanak egy bandában. Bármit. Még minidig ugyan az a láng égett bennük, mint az xfactor alatt, és egyre csak növekedett ez a láng. Már lassan tűzzé nőtte ki magát. Most is hallgattunk. Nem mertünk megszólalni.
- Mert néha azt érzem, hogy már nem érdekel titeket ez az egész. Az albumon kellene dolgoznotok -
- Bocsánat, hogy beleszólok, de szerintem a srácok nagyon keményen dolgoznak – szólaltam fel végre. – Minden tőlük telhetőt megtesznek, de fiatalok és a pihenés nekik is belefér és a buli.
- Shell, kérlek, ne vágj a szavamba. Azt hiszem te nem vagy bandatag.
Lesullytó pillantást vetett rám és konkrétan nem mondta ki, hogy semmi közöm ehhez az egészhez, de éreztem, hogy ezt szeretné velem tudatni.
- Dolgoznotok kellene és azt csinálni, amit elvileg élveztek. Azt hittem ti szeretitek ezt csinálni.
- Szeretjük – mondta Louis lelkesen. – Még most is és mindig is.
- Akkor miért hagyjátok, hogy ilyeneket írjanak rólatok? Miért veszik el a lányok az eszeteket?
Ekkor Sura néztem és valami hasonló kifejezés ült ki az arcára, mint nekem. Nem volt valami kellemes érzés, hogy így beszélt rólunk Paul. Semmit sem tudott annak ellenére, hogy ő a srácok menedzsere.
- Ne is haragudjatok, de most már csak a balhék mennek. Jobban örülnék, ha a cikkek nem a botrányaitokról szólnának. Gondolom nektek is jobban esne, ha a szülők a gyerekeknek nem tiltanák, hogy titeket hallgassanak, a tinédzserek meg ne ábránduljanak ki belőletek. Zenélnetek kellene, nem pedig botrányokat csinálni. Hiába ígéritek meg, hogy nem fordul többet elő. Tudom, hogy elő fog.
Itt határozottan Harryre nézett, mivel ezen a téren vele volt a legtöbb probléma, de azért a többieket sem kellett félteni.
A beszélgetés többi részét pedig mi már nem hallhattuk, mivel Paul haza küldött minket. A nyaralásunk rettenetesen jó volt, főleg miután Harryvel kibékültem, de ezt az egészet elrontatta az sok idióta cikk. Untam nagyon, hogy az emberek csak csámcsogni bírnak rajtunk.
- Már is itthon? – Nézett rám csodálkozva anya. A nagy aggodalomban elfelejtettem felhívni.
- Paul haza rendelt minket – mondtam vállat rántva. – Megint mennek a pletykák…
- Mi történt?
- A srácokkal buliztunk és túl jól alakult a hangulat. Kicsit többet ittunk a kelleténél…
- Micsoda? Részegek voltatok?
Remek anyát is sikerült felbosszantanom. Hallgathattam fél órán át, ahogyan kioktatott. Aztán megkértem, hogy holnap folytassa mivel nagyon fáradt vagyok és inkább lezuhanyoznék majd aludnék.
A fürdőszobából rohantam a telefonom után, amikor meghallottam, hogy csörög.
- Szia.
- Szia, Shell. Hogy vagy?
- Ezt még kérdezed? – Válaszoltam kérdéssel és egy gúnyos hangnemmel.
- Sajnálom, hogy így alakult a nyaralás. Pedig minden percét élveztem. Paul meg elég dühös, azért mondott olyanokat…
- Képzelem – forgattam szemeimet. Mérges voltam, bár nem rá így nem kellett volna így beszélnem. – Mit mondott miután mi elmentünk.
- Folytatta a fejmosást. És, amúgy kipakoltál már?
Ki a fenét érdekel, hogy kipakoltam-e? Éreztem benne, hogy témát szeretne terelni. Nem ment neki valami jól.
- Harry! – Szóltam rá.
Felsóhajtott.
- Azt mondta, hogy hanyagoljunk kicsit titeket, mert így nem tudunk a munkánkra figyelni.