Hatvanadik

Néhány csörgés után felvette a telefont.
- Szia, Adam, Shell vagyok.
Egy kis csend következett és azt hittem meg sem fog szólalni.
- Szia Ell.
- Zavarok?
- Nem, nem zavarsz.
Ez csak egy udvarias kérdés volt. Ha azt mondta volna, hogy igen, akkor is ugyan úgy el szerettem volna ezt neki mondani.
- Szóval arról lenne szó, ami a buliban történt…
- A csók.
Olyan könnyedén kimondta, nem mintha annyira zavarta volna.
- Figyelj Shell. Sajnálom, nem kellett volna. De az igazat megvallva én nem bántam meg, csak azt, hogy te nem akartad. Nem volt helyes, amit tettem. Főleg, hogy neked ott van Harry. Nyugi hallgatok.
- Na, igen ezt akartam mondani. Én nem szeretnék hallgatni. Nem akarok titkolózni előtte. Jobb ha mi mondjuk el, minthogy mástól megtudja.
- Nem fog kiderülni, nyugi!
- Oh dehogy nem. Nem tudom, mennyit tudsz arról, hogy van egy zaklatóm. Neki még képe is van a kis incidensünkről. Csak annyira kérlek, hogy elmondjuk Harrynek és tudasd vele, hogy én komolyan nem akartam, és részegek voltunk.
Bár tudom ez az utóbbi nem kifogás.
- Tudod, hogy mennyire ki fog akadni?
- Sejtem. Emlékeztetnélek, hogy te támadtál le. Szóval ennyivel tartozol.
- Azt akarod, hogy álljak elé, és mondjam neki, azt, hogy bocsi haver, tudod, milyen jóban vagyunk, de bele vagyok esve a csajodba. Lekaptam a szülinapján, ő nem akarta, de megtettem.
Belém fagyott minden szó. Jól hallottam, azt mondta, hogy bele vagyok esve? Ez igaz lenne? Adam is kicsit lefagyott mikor rájött, hogy mit mondott. Én eszméltem fel hamarabb és úgy tettem, mintha ez természetes lenne.
- Valami ilyesmire gondoltam.
- Nem leszek öngyilkos.
- De Adam, nem azt mondom, hogy kenjük rád az egészet. Lehet én is hibás vagyok – mondtam őszintén, bár nem igazán éreztem magamat annak. – Csak mondjuk el az igazat.
- Jó – fújta ki a levegőt. – Egyéb sóhaj?
Nem szólaltunk meg és egyszerűen csak letette a telefont. Mi a fene volt ez? Nem értettem, hogy miért van megsértődve, amikor ő volt ebben leginkább a bűnös. Szemétség tőlem, hogy ráfogom az egészet, de ez így volt. Erre tisztán emlékszem, hogy erőszakoskodott én pedig nem tudtam elszabadulni tőle. Még arcba is vágtam.
Féltem, hogy mit fog szólni Harry. Rettegtem, de őszinte szerettem volna lenni vele. Abban reménykedtem, hogy nem lesz olyan mérges és jóvá tudom majd tenni valahogyan. Persze először tudjuk meg, hogy mit fog reagálni. Kiterveltem, hogy miket fogok mondani, bár gondoltam, hogy ott és akkor nem is fognak ezek az eszembe jutni. Az egyik próbán terveztük elmondani, amikor a srácoknál leszünk. Persze úgy, hogy a többiek ne hallják. Nem akartam, hogy mindenki tudjon róla. Harry a srácoknak úgy is elmondja, ha akarja, de azért maga a beszélgetés csak hármunkra tartozott. Reméltem, hogy Adam tényleg elmondja az igazságot. Vagy ha én mondom el, akkor helyeselni fog nem pedig letagadni az egészet. Ettől tartottam a legjobban. Eszembe jutott, hogy mit mondott a telefonba. Komolyan belém lenne esve? De mióta? Hiszen mi nem is beszélgettünk úgy igazán, egyedül a szülinapomon, de az előtt csak egyszer, amikor bemutatták a srácok. De akkor is dühös voltam rá, mert azok a képek abban a buliban készültek, ahová meghívta. Tehát a kapcsolatunk már a legelején rosszul kezdődött és így is folytatódott. Azt hiszem így is fejeződött be.
- Harry beszélhetnénk – néztem súgtam oda neki és zavaromban számat harapdáltam. Aztán félre húzódtunk a többiektől. Adam is ott volt, bár nagyon csendes volt ahhoz képeset, hogy máskor mennyire hangos. Értetlenül nézett Harry, hogy miről van szó.
- Mondanunk kell valamit…