Nyolcvannegyedik

Liam egy kis gondolkodás után szinte remegő kézzel vette fel a telefont. Kiment a szobából, de hallottuk, ahogy a folyosón járkál beszéd közben. Nem értettük, hogy pontosan mit mond, de azt lehetett kivenni, hogy magyarázkodik.
- Paul ki fog nyírni, ugye? – Kérdeztem rémülten.
Harry rám pillantott és alsó ajkát rágicsálta. Idegesnek tűnt nagyon. Ahogy a többieken szétnéztem, mindenki így érezte magát. Louis a kezeit tördelte. Zayn pedig cigijét vette ki zsebéből és láttam, hogy tervezi, kimegy az erkélyre rágyújtani. Su bámult maga elé. Niall arcát kezeibe temette. Danielle tűnt egyedül nyugodtan, de szerintem ez csak a látszat volt.
Senki nem szólalt meg. Örökké valóságnak tűnt a várakozás, hogy Liam végre bejöjjön és elmondja mi lesz velünk. Amikor belépett minden tekintet rászegeződött és úgy tűnt, hogy rosszabb a helyzet mint gondoltuk.
- Mi van? – Kérdezte idegesen Louis.
- Paul azt kérte, hogy repüljünk haza most azonnal.
- Mi? Nem, még van egy csomó napunk itt, ez a születésnapi ajándékod – fakadt ki Zayn.
- Az lenne a legjobb születésnapi ajándékom, ha Paul nem mondana le a bandáról.
Értetlenül meredtünk rá. Idegesen túrt a hajába. Niall pedig felszipogott. Ő volt ötőjük közül a legérzékenyebb és most, nagyon megijedt. De mi is. Mi az, hogy lemond a bandáról?
Mindenki a szobájába ment és szó nélkül pakolásztunk. Semmit nem mondtunk. Meg sem mukkantunk. Pakoltam a bőröndömbe és nem is figyeltem arra, hogy szép rendben legyen csak mindent belegyűrtem. Ez a cikk megrázta minket. Aztán még az újságban is ott voltunk. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan terjed a pletyka. A fiúk felnéztek twitterre. Kicsit nyugtatta őket a tény, hogy a rajongók többsége azt vallotta, hogy miért is ne csinálhatnák ezt, hiszen fiatalok. De ez édes kevés volt ahhoz, hogy a zűrzavar, ami most kavarodott csak így egy szempillantás alatt leülepedjen. A reptéren néhány rajongó megrohamozott minket, de most a srácok nem voltak olyan állapotban, hogy nagyon készségesek legyenek velük. Így hamar lezavarták az egészet erőltetett mosolyokkal és színlelt jókedvvel. Fogtam Harry kezét és éreztem, hogy mennyire ideges. Amikor rá néztem csak annyit láttam rajta, hogy üveges tekintettel bámul maga elé. A többi fiú is hasonlóan viselkedett. A repülőn ültünk már, amikor Liam szólalt meg.
- Sajnálom srácok, vigyáznom kellett volna jobban rátok. Elrontottam. Tudom, hogy én vagyok a hibás.
- Neked elment az eszed? – Rivallt rá Niall. – Mi nem akartunk onnan elmenni. Mi ittunk. Mi basztuk el.
Röpködtek az ön ostorozó mondatok. Hibás volt mindenki. Valamilyen szinten mindenki tehetett róla. Valamilyen szinten az újságok fújták fel nagyon. Valamilyen szinten pedig magyarázatnak kellett lennie, hogy fiatalok vagyunk. A repülő úton mindenki hulla fáradt volt, de senki nem tudott aludni.
Amikor megérkeztünk Londonba hívtunk taxikat és egyenesen a fiúk házához vettük az irányt. Paul már ott várt minket. Amikor megérkeztünk a bőröndöket csak letettük az előszobába. Nem is foglalkoztunk velük. Úgy vonultunk, mintha valami kivégzésre mennénk. Én teljesen úgy is éreztem magam. A nappaliban megpillantottuk Pault és ült az egyik fotelban. Nagyon idegesnek tűnt. Rettentően.
Gyorsan helyet foglaltunk és megint beállt az a kínos csönd. Nem tudtuk, hogy nekünk mit kellene mondanunk. Vártuk, hogy tépje le a fejünket. Hogy ordítson, hogy tomboljon. De ennél sokkal rosszabb következett. Még ez lett volna a legjobb. De a legrosszabb dolgok csak most kezdődtek…