Hatvankilencedik

Másnap, amikor felkeltem olyan volt a tegnapi nap mint egy rossz rémálom emléke, csak valamennyivel borzasztóbb, mivel tudtam, hogy ez tényleg megtörtént és nem csak a fejemben.
- Elena száj felszakadt – kuncogtam el magam. Talán túl brutális vagyok és kár örvendő, de gondoljunk csak bele, hogy ő miket tett velem. Képeket küldözgetett, egy lefejezett galambot és a macskámat is meggyilkolta. Akár fel is jelenthetném zaklatásért. Akár vissza is fizethetnék neki a tettei miatt. Megfordult a fejemben mindegyik. Eljátszottam az összes gondolattal, de a bosszúvágyam nem volt ennyire nagy. Gyűlöltem őt. Teljes szívemből, de akkor sem szerettem volna az ő szintjére lesüllyedni. Tudom, hogy ártatlan vagyok. Bár mind ez hiába, ha Harry utál és Susie sem beszél velem. Lementem a konyhába reggelit készíteni, közben felhívtam anyát és elmondtam neki, hogy milyen remekül vagyok és milyen jó itt minden. Harryvel pedig nincsen semmi. Telefonban nem szerettem volna a teljes igazságot megosztani vele, mert ideges lenne és talán haza is jönne. Erre meg semmi szükség nem volt. Minden a legnagyobb rendben. Illetve minden a legnagyobb rendben lesz. Ezt minden nap elmondogattam magamnak és bíztam benne, hogy nekem lesz igazam. A kávémat kevergettem, amikor csengetett valaki. Nem sok kedvem volt ajtót nyitni. Aztán az jutott eszembe, hogy mi van, ha Harry az. Tudom, hogy képtelenség, de akaratlanul is elkezdtem reménykedni, mint egy kis naiv leányka. Fújtam egyet majd lenyomtam a kilincset.
- Bejöhetek?
- Persze – vigyorodtam el, mire kicsit ő is elmosolyodott.
- Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi miatt. Nagyon ronda dolgokat mondott neked Elena. Semmiben nem volt igaza. Sajnálom, hogy elküldtelek – szabadkozott.
- Én nem haragszom.
Tényleg nem haragudtam Sura. Egy másodpercig sem ment volna. Egymás nyakába borultunk és szorosan átöleltük egymást. Azt hittem komolyan, hogy elveszítem. A kígyónak nem hittem egy szavát sem, de a kételyt elültette bennem és az burjánzani kezdett. De most, hogy itt volt Susie és őszintén csengett minden szava és a szeme ugyan úgy csillogott, mint mindig. Néhány napig kellett nélkülöznöm a társaságát, de nekem sokkal hosszabb időnek tűnt.
- Sajnálom, hogy ennyi szenvedést okoztam neked. Rossz barátnő voltam.
- Olyan butaságokat beszélsz! – Szidtam le, de közben még mindig felfelé görbült az ajkam, mert nagyon boldognak éreztem magam, hogy visszakaptam őt. Leültünk az étkezőben és neki is készítettem egy kávét.
- Tegnap Niallal nagyon sokat beszélgettem. Elmondott mindent. A kis bunyótokat is, meg, hogy milyen jól behúztál neki – nevette el magát.
- Oh, igen. Mondanám, hogy sajnálom, de valójában nagyon is jól esett.
- Elena nagyon tudja befolyásolni az embereket. Ha nem megy máshogy, akkor zsarolással. Rájöttem valamire, amire talán nem kellett volna. Hazugság, hogy meghalt az édesapja. Nem halt meg. Nagyon is él. Most helyezték át Amerikába.
- Hogy mi? – Csodálkoztam el és nem is tudom, hogy miért, amikor már semmin nem kellett volna meglepődnöm. Ez a csaj AKÁRMIRE képes.
- Igen jól hallottad. Él az apja. Csak kitalálta, hogy elhunyt, hogy a fiúknál lehessen. Harry közelében. Gondolom te is tudod már, hogy ő küldte azokat a csomagokat. Adamet és engem pedig végig zsarolt. Megtudta, hogy tudom a titkát mielőtt nektek elmondhattam volna, így megzsarolt, hogyha köpök tönkreteszi a kapcsolatomat Niallel pletykákkal. Megijedtem… - mondta szemeit lesütve.
- Én is ezt tettem volna – nyugtattam meg.
- Lehet, de akkor is borzalmasan érzem magam Shell. Azt a képet én készítettem rólatok. Érted? Miattam vesztél össze Harryvel. Adamet kényszerítette, hogy csókolózzon veled, mert tudta, hogy amúgy is szerelmes beléd.
- Mennyire undorító az a lány – szűrtem a szavakat fogaim között. – Hihetetlen.
- Az – sóhajtott fel. – Szörnyen sajnálom Ell. De jóváteszem. – Felhörpintette az utolsó cseppeket is a poharából és felállt. Elköszönt, de nem szándékozta elmondani, azt, hogy mit forgat a fejében. Egyszerűen csak kilépett az ajtón egy, szia kíséretében.