Hatvanhatodik

Az új rész előtt csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az oldal elérte a 7000 látogatót! *-* Yuhuu! :) Nagyon örülök neki, hogy ennyien felnéztek és olvastok. Akik kommentelni szoktak tartsák meg jó szokásukat, akik pedig nem, azok néha szánják rá magukat az én kedvemért. :) Köszönöm. Jó olvasást! ;)

- Aj Shell, nem egyértelmű, hogy nem szeretne téged látni? – Kérdezte gúnyosan. Ahogyan kezét Susie nyakába tette olyan volt, mint egy kígyó, aki éppen megbűvöli a barátnőmet.
- Su! – Szóltam rá, hogy mondjon, már valamit ne csak ott álljon. Ő még döbbentebbnek tűnt, mint én magam pedig én erre igazán nem számítottam. Hallottam, ahogy a szőkeség kuncogott és kezdtem magamat úgy érezni, mint egy elbaszott horrorfilmben, ami iszonyat vontatott.
- Mi van veled mostanában? Nem is beszélünk – léptem közelebb. Próbáltam nyugodt maradni és nem megadni Elenának azt az örömöt, hogy kifakadok. Adam meg sem mukkant. Úgy tett mintha ott sem lenne. Jól tette.
- Na jó figyelj. Tudom, hogy nagyon hihetetlen lesz, amit mondok, de próbáld megérteni. Te és Su nem vagytok már barátok. Régen lehet azok voltatok, de ez egy ideje megváltozott.
Ellépett tőle és hozzám jött közelebb.
- Borzasztó unalmas lehet hallgatni a nyavalygásodat és elviselni, hogy azt hiszed, minden rólad szól.
- Borzasztó érzés lehet tudni, hogy senkit sem érdekel, mit pofázol – vágtam vissza, de rá sem hederítettem végig barátnőm tekintetét kémleltem, de semmit sem tudtam leolvasni róla. Szavak nélkül kitaláltuk egymás gondolatait és szemeinkből olvastunk, de ez most nem működött. Üveges tekintettel nézett rám és egy hang sem jött ki a torkán. Elena arca megrándult.
- Jobb lenne, ha elmennél – sziszegte. Komolyan olyan, mint egy undorító csúszómászó.
- Azt hiszem, nem itt élsz. Ezt a házat nem fogod úgy kisajátítani, mint a srácokét. Inkább siess Harryhez.
- Aki sietni fog haza az te vagy. Shell, értsd meg, hogy nincs rád szüksége!
- Mi? – Kérdeztem a hangomat megemelve és hol Sura hol a kígyóra néztem. – Susie, miről beszél?
- Shell tűnj már el! – Kiáltott rám Elena.
- Nem megyek el, amíg Su nem ad nekem egy választ, vagy ő maga el nem küld.
Barátnőmre nézett felvont szemöldökkel és biccentett neki, hogy szólaljon meg. Mi van? Su csak akkor beszél, ha Elena azt akarja? Mi a fene folyik itt?
- Menj el – mondta szinte suttogva, de nekem egy kiabálással is felért.
- De S -
- Kérlek Shell – nézett rám könnyes szemekkel és majdhogynem könyörgött. – Menj haza!
Néztem még egy ideig rá, de ő lesütötte a szemeit. Úgy tűnt, mintha nem saját szándékából mondta volna ezt. Hangosan felnyögtem egyet és féltem, hogy sírva fakadok.
- Rendben – suttogtam orrom alatt. Hátat fordítottam és letrappoltam hangosan a lépcsőn és a bejárati ajtót szinte feltéptem. Ahogy átléptem a küszöböt könnyeim elárasztották az arcomat és legszívesebben elhánytam volna magam. Magamban lassan összetettem a képet. Adam és Elena a zaklatóm. És Su? Ez valahogy nem illett be a képbe. Nem tudtam elképzelni. Elena szavai vízhangzottak a fejemben, hogy csak magammal foglalkozok. De ez nem igaz. Su hogyan gondolhatná ezt. Olyan régóta barátnők vagyunk. Annyira ideges voltam, hogy semmisem tudott érdekelni. Eldöntöttem, hogy beszélnem kell Niallal. Most azonnal. Az sem érdekel, ha a házukban összefutok Harryvel, nem érdekel. Suról van szó. A legjobb barátomról. Hívtam egy taxit, mert semmi kedvem nem volt sétálni és féltem, hogy Elena hamarabb oda érne. Amikor megérkezett beültem és megkértem, hogy nagyon siessen. A ház előtt kipattantam sietve adtam neki valamennyi pénzt fogalmam sincs, hogy mennyit. Kopogtam párat meg csengettem is.
- Jövök már! Nyugalom.
Kinyílt az ajtó és Zayn állt előttem.
- Jesszusom, azt hittem, hogy betöröd.
- Én is – mondtam türelmetlenül egyik lábamról a másikra nehezedve. – Bemehetnék?
- Gyere – hebegte. – Valami gond van Shell?
- Az mindig van. Niall?
- A nappaliban alszik. Elég rosszul van szegény még mindig. Nem szívesen kelteném fel.
- De ez nagyon fontos – néztem rá kérlelve.
- Nem várhatna ez egy kicsit?
- Nem – mondtam határozottan.
Hatalmasat sóhajtott és elindultunk a nappaliba. A szőkeség ott feküdt és elég sápadnak tűnt. De fent volt. Fáradtan dörzsölgette a szemeit.
- Hé, mi van? Akkora zajt csaptatok.
- Bocsi, muszáj beszélnünk! – Rohantam le azonnal. Ekkor vettem észre, hogy Harry és Liam is ott ülnek egymás mellett egy fotelben. Próbáltam úgy tenni, mintha meg sem láttam volna, de a szívem úgy zakatolt, mint egy mozdony és azon sem csodálkoztam volna, ha meghallják.
- Beszéljünk.
- Jó csak… - biccentettem a fejemmel a srácokra, ezzel jelezve, hogy annyira nem publikus. Illetve, csak Harry előtt nem akartam erről beszélni, mert zavart a jelenléte.
Felült a kanapén és most már jóval komolyabb hangnemre váltott.
- Ők úgy is tudnak mindenről. Miről szeretnél beszélni?
Láttam rajta, hogy nem tudom meggyőzni arról, hogy ezt kettesben kellene, így hatalmasat sóhajtottam. A fenébe is, akkor hallja meg Harold is!
- Suról.