Hatodik

Sziasztok! :)) Itt van a következő rész. Hamarosan belekezdek még egy blogba, de persze ezt sem fogom elhanyagolni, ezt ígérhetem! :) A következő részt öt komment után szeretném hozni, csak, hogy tudjam van, aki olvassa is! :)


Öt után pár perccel értem a partra. Harryt már messziről kiszúrtam. A fűben ült és a vizet nézte.
- Szia Shell! – köszöntött mosolyogva, mikor meghallotta, hogy közeledem felé.
- Szia.
Felállt és egy-egy puszit nyomtunk egymás arcára. Aztán pedig mind a ketten levetettük magunkat.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek a koncert után. Csak annyi helyen kellett járnunk. Távol voltam Londontól.
Érdekes volt ezt hallani tőle. Mármint azt, hogy ne haragudjak rá. Miért is tenném? El kell fogadni, hogy ő a One Direction banda egyik tagja, vagyis jobb dolga is akad annál, hogy velem beszélgessen, abban a kevés kis szabad idejében. Nem voltam rá mérges egy percig sem, csak kicsit csalódott, de ez máris elszállt. Sőt boldognak éreztem magam, hogy egyáltalán felhívott.
- Gondolom, nagyon elfoglaltak vagytok mostanában…
- Igen szerencsére – nevetett, és ahogyan mosolygott én is csak ezt tudtam tenni. Olyan barátságos volt, mintha minden nap beszélgettünk volna. Mintha ugyan ott folytatnánk, ahol ’’ abba hagytuk ’’. Az pedig tisztán látszott rajta, hogy mennyire élvezi azt, amit csinál. Áradozva beszélt a turnékról, a srácokról, a zenéről, a színpadról. Jó volt hallgatni.
- Na de te is mesélj valamit! – bökött meg a könyökével. – Olyan csendben vagy most.
- Csak álmélkodva hallgatom, amiket mondasz – mosolyodtam rá. Annyira örültem, hogy itt ül mellettem. – Most szerencsére minden jól megy körülöttem – bólogattam. – Noha nekem nincsen ennyire izgalmas életem, mint neked.
- Majd lesz – kacsintott rám. – Hogy megy a zenélés? Már tanulsz gitáron is?
Meglepő volt, hogy emlékezett erre is. Ezt még olyan régen meséltem neki. Melegség futott végig rajtam valamitől.
- Zongora egyre jobban. Nos, a gitár… az már kevésbé. Csak fél éve tanulok.
- Hát akkor az még persze, hogy alakulgat. Egyszer muszáj, leszel nekem mutatni, egy saját dalt.
- De énekelni biztos, hogy nem fogok! – nevettem erre ő is elmosolyodott. Ott egyszer énekeltem neki. Ő megdicsérte a hangomat, de, csak mert nem akart megbántani, ez még csak a második napon volt, amikor találkoztunk. Aztán pedig én is hallottam őt énekelni, mivel elmesélte, hogy ő énekléssel szeretne foglalkozni. Már akkor is nagyon jónak találtam a hangját. Most pedig odáig voltam érte, és valamilyen szinten belőlem is rajongó vált, de ezt nem mondtam ki senkinek sem hangosan.
Harry felpattant és felém nyújtotta a kezét.
- Nem lenne kedved sétálni valamerre?
- De, menjünk.
Felsegített és a víz mentén elindultunk. Beszélgettünk végig és nem sok csend volt közöttünk. Harry egy bizonyos szintig tisztában volt azzal, hogy hogyan élek. Én is azzal, hogy ő, de sok konkrétumot nem tudtunk egymásról. De most leginkább nem abban a lelkizős pillanatainkban voltunk. Meghívott egy fagyira és visszamentünk a Temze partjára. Már lemenőben volt a nap és ott ültünk a peremén és a lábunkat a vízbe lógattuk. Olyan szép volt, ahogy a felszínen csillogott az ég narancssárgás színe. Rengeteget nevettünk. Harry olyan hülyeségeket tudott beszélni. Bennem pedig valamit ismételten megmozgatott. Talán mert annak idején annyira jó barátok voltunk és most újra jól érezhettem magam vele.
Megkért, hogy had kísérjen haza én pedig szívesen egyeztem bele. Út közben néhány rajongó is ránk talált. Harry nagyon aranyos volt velük és készségesen tette, amire kérték. Képek, aláírások. A lányok pedig egy-egy mosoly láttán majd eldobták az agyukat. A vihogást pedig abba sem tudták hagyni. Normális esetben zavart volna, de most valahogy még sem. Mivel én is ugyan ezt éreztem, amikor zöld szemeivel rám nézett, csak én nem mutattam ki ennyire, de belül tomboltam. De a lányok engem kissé megbámultak. Valami olyasmi gondolatok járhattak a fejükben, hogy: Ki ez?
Kicsit még feszéjezve is éreztem magam. Nem akartam, hogy pletykák terjengjenek rólunk. Nincsen alapja.
- Ez érdekes volt… - jegyeztem meg.
- Megszoktam, de sajnálom, ha kellemetlenül érezted magad.
- Nem, dehogy is! – vágtam rá és ez a „sajnálom” szó annyira tetszett az ő szájából. – Csak kicsit féltettem őket, hogy nehogy itt helyben élvezzenek – mondtam ki őszintén a perverz gondolatomat. Erre Harry hangosan felnevetett.
- Nem volt még rá példa, vagy legalábbis nem tudok róla…
Még mindig kisfiúsan mosolygott én pedig ugyan így néztem rá. Hihetetlen ez a srác, de komolyan. Amikor hozzánk értünk, akkor még pár percig beszélgettünk, aztán egy öleléssel elköszöntünk egymástól. Bementem a lakásba és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik. Ha mondanám valakinek biztos, hogy nem hinnének nekem. Még nekem is olyan hihetetlen.