Su már ott lehetett a srácoknál én pedig egy telefonhívást
sem kaptam. Ha Harry arra várt, hogy én hívom, vagy keresem akkor arra tényleg
várhatott. Nem fogom! Ő tartozott nekem magyarázattal, bár még azzal sem
igazán, mert ezen nincs magyarázni. Szédített engem és ez annyira fájt. Anyának
pedig igaza lett. Azt mondta, hogy hatalmasat fogok csalódni és igaza lett,
ahogyan mindig, csak valamiért sohasem hallgatok rá. Megyek a saját fejem után
és át sem gondolom, hogy mi a jó és, hogy miből származhat komoly bajom. Ebből
származott. Teljesen magába bolondított és nem tudtam elhinni, hogy ez fordítva
nem igaz.
Később csengetést hallottam. Nem nyitottam ki. Anya betud jönni, Su pedig a srácoknál volt. Nem szerettem volna ilyen állapotban beszélgetni másokkal. Aztán a telefonom is rá kezdett arra a One Direction számra, amitől megint csak sírhatnékom támadt. Harry hívott és, ahogy elolvastam a nevét a szívem majd kiugrott a helyéről. Elsőnek nem akartam felvenni. Egy kis idő múlva elhallgatott a telefon, aztán pedig megint megszólalt.
- Szia – szóltam bele.
- Shell szerintem beszélnünk kellene.
- Szerintem meg nem – mondtam nem törődöm hangon.
- Itt állok az ajtótok előtt és konkrétan szakad az eső.
- Szokj, hozzá, ez London, de te ezt már csak tudod – mondtam gúnyosan.
- Kérlek, csak hallgass meg, aztán elküldhetsz.
Letettem a telefont és lesiettem a lépcsőn. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset vette néhány mély levegőt. Ott állt előttem kissé elázva és meggyötört arccal.
- Bejöhetek?
Nem válaszoltam, csak arrébb léptem jelezve, hogy jöjjön csak. Szerintem nekem volt a legnehezebb így bánnom vele, amikor legszívesebben hozzá bújtam volna. Helyet foglaltunk a konyhában és néhány pillanatig meg sem szólaltunk. Én a földet bámultam és éreztem, hogy ő a tekintetemet kémleli.
- Azért nem hívtalak hamarabb, mert nekem is le kellett nyugodnom és a srácok fejmosását hallgattam – ismét csendben maradtunk és hallottam, hogy nagy kortyokban nyeli a levegőt. – Amik voltak azokban a cikkekben és a képek is… Shell hidd el, hogy nem minden így volt. Én sosem bántanálak meg, ezt te is tudod.
- Harry nem ez a lényeg! Flörtöltél velük, nem? – tértem a lényegre és éreztem, hogy megint kifognak, bukni belőlem a könnyek. A csókot meg sem mertem kérdezni, mert nem akartam hallani, ha az a válasz, hogy igen, megcsókolta azt a lányt.
- Igen – mondta halkabban.
Ismét csendben voltunk és az ajkaimat harapdáltam. Kezeimmel pedig a könnyeimet próbáltam letörölni. A mécses eltörött és már nem tudtam megakadályozni.
- Ez az elejétől fogva baromság volt.
- Ne mond ezt! – mondta elcsukló hangon. A szemeimbe nézett és esküszöm, hogy én is láttam az övében néhány könnyet, amelyeket gyorsan kipislogott. – Én, tényleg szeretlek!
Most volt az első alkalom, hogy kimondta, azt, hogy szeretlek. Ettől még a szédülés is elkapott a pillangók pedig kitörni akartak belőlem. Miért kellett ezt mondania? A sírástól hirtelen megrázkódtam és próbáltam átsiklani a kijelentése felett.
- Ez egyébként sem működne. Híres vagy én pedig egy lány, aki suliba jár szeptembertől és jön az érettségi. Neked pedig az élet pörgős és nem sok hely van benne, a számomra. Meg szerinted képesek lennénk minden ehhez hasonló ügyet remekül megoldani és megbeszélni? Én nem vágyom arra, hogy rajtunk csámcsogjanak. Titokban tartottuk az egészet. Csak a srácok tudnak róla és Su. Nem lesz belőle botrány, ha most mondjuk ki, hogy vége…
Ettől az utolsó szótól még a hideg is rázott. Láttam rajta, hogy neki sem tetszik túlságosan. Csak azt nem értettem, ha komolyan szeret, miért tette azt, amit tett.
- És te ezt szeretnéd? – kérdezte.
- Őszintén nem tudom…
Ismét csend volt. Nem szerettem volna hazudni, se magamnak, sem pedig neki. Persze, hogy nem azt akartam, de talán jobb lett volna. Ő felsőhajtott, majd lassan felállt.
- Köszönöm, hogy meghallgattál – túrt a hajába idegesen.
Az ajtó felé indult én pedig utána. Megálltunk egymással szemben és nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen. Csak úgy sétáljon ki az ajtón? Vagy köszönjünk el egy-egy puszival. Igazából még csak meg sem beszéltük a dolgot. Idő kellett. Nekem és neki is.
- Szia – mondta halkan és maga mögött becsukva az ajtót ment el.
Én csak lerogytam a padlóra és már sírni sem bírtam.
Később csengetést hallottam. Nem nyitottam ki. Anya betud jönni, Su pedig a srácoknál volt. Nem szerettem volna ilyen állapotban beszélgetni másokkal. Aztán a telefonom is rá kezdett arra a One Direction számra, amitől megint csak sírhatnékom támadt. Harry hívott és, ahogy elolvastam a nevét a szívem majd kiugrott a helyéről. Elsőnek nem akartam felvenni. Egy kis idő múlva elhallgatott a telefon, aztán pedig megint megszólalt.
- Szia – szóltam bele.
- Shell szerintem beszélnünk kellene.
- Szerintem meg nem – mondtam nem törődöm hangon.
- Itt állok az ajtótok előtt és konkrétan szakad az eső.
- Szokj, hozzá, ez London, de te ezt már csak tudod – mondtam gúnyosan.
- Kérlek, csak hallgass meg, aztán elküldhetsz.
Letettem a telefont és lesiettem a lépcsőn. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset vette néhány mély levegőt. Ott állt előttem kissé elázva és meggyötört arccal.
- Bejöhetek?
Nem válaszoltam, csak arrébb léptem jelezve, hogy jöjjön csak. Szerintem nekem volt a legnehezebb így bánnom vele, amikor legszívesebben hozzá bújtam volna. Helyet foglaltunk a konyhában és néhány pillanatig meg sem szólaltunk. Én a földet bámultam és éreztem, hogy ő a tekintetemet kémleli.
- Azért nem hívtalak hamarabb, mert nekem is le kellett nyugodnom és a srácok fejmosását hallgattam – ismét csendben maradtunk és hallottam, hogy nagy kortyokban nyeli a levegőt. – Amik voltak azokban a cikkekben és a képek is… Shell hidd el, hogy nem minden így volt. Én sosem bántanálak meg, ezt te is tudod.
- Harry nem ez a lényeg! Flörtöltél velük, nem? – tértem a lényegre és éreztem, hogy megint kifognak, bukni belőlem a könnyek. A csókot meg sem mertem kérdezni, mert nem akartam hallani, ha az a válasz, hogy igen, megcsókolta azt a lányt.
- Igen – mondta halkabban.
Ismét csendben voltunk és az ajkaimat harapdáltam. Kezeimmel pedig a könnyeimet próbáltam letörölni. A mécses eltörött és már nem tudtam megakadályozni.
- Ez az elejétől fogva baromság volt.
- Ne mond ezt! – mondta elcsukló hangon. A szemeimbe nézett és esküszöm, hogy én is láttam az övében néhány könnyet, amelyeket gyorsan kipislogott. – Én, tényleg szeretlek!
Most volt az első alkalom, hogy kimondta, azt, hogy szeretlek. Ettől még a szédülés is elkapott a pillangók pedig kitörni akartak belőlem. Miért kellett ezt mondania? A sírástól hirtelen megrázkódtam és próbáltam átsiklani a kijelentése felett.
- Ez egyébként sem működne. Híres vagy én pedig egy lány, aki suliba jár szeptembertől és jön az érettségi. Neked pedig az élet pörgős és nem sok hely van benne, a számomra. Meg szerinted képesek lennénk minden ehhez hasonló ügyet remekül megoldani és megbeszélni? Én nem vágyom arra, hogy rajtunk csámcsogjanak. Titokban tartottuk az egészet. Csak a srácok tudnak róla és Su. Nem lesz belőle botrány, ha most mondjuk ki, hogy vége…
Ettől az utolsó szótól még a hideg is rázott. Láttam rajta, hogy neki sem tetszik túlságosan. Csak azt nem értettem, ha komolyan szeret, miért tette azt, amit tett.
- És te ezt szeretnéd? – kérdezte.
- Őszintén nem tudom…
Ismét csend volt. Nem szerettem volna hazudni, se magamnak, sem pedig neki. Persze, hogy nem azt akartam, de talán jobb lett volna. Ő felsőhajtott, majd lassan felállt.
- Köszönöm, hogy meghallgattál – túrt a hajába idegesen.
Az ajtó felé indult én pedig utána. Megálltunk egymással szemben és nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen. Csak úgy sétáljon ki az ajtón? Vagy köszönjünk el egy-egy puszival. Igazából még csak meg sem beszéltük a dolgot. Idő kellett. Nekem és neki is.
- Szia – mondta halkan és maga mögött becsukva az ajtót ment el.
Én csak lerogytam a padlóra és már sírni sem bírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése