Harmincnegyedik

Otthon anya kérdezgette, hogy-hogy ilyen hamar otthon vagyok. Azt is látta rajtam, hogy nincs a legjobb kedvem. Olyan sok mindent nem mondtam el neki. Hosszú lett volna pont most. De mióta a srácokkal voltam, vele a kapcsolatom már nem volt ugyan olyan, mint régen.
- A kezeddel mi történt? – esett szinte pánikba és jól szemügyre vette a kötést. Felszisszentem, amikor hozzá ért.
- Üvegszilánkba tenyereltem, de már ellátták.
- Biztos, hogy jól? Az ilyenekkel nem szabad viccelődni.
- Nyugi semmi bajom.
Erre felsóhajtott és leültem az ebédlőasztalhoz.
- Úgy érzem, nem foglalkozom veled eleget.
- Dehogy nem, csak sok a munkád, de én ezt megértem.
- Attól félek, hogy néha egyedül érzed magad.
- Anya, ne hülyéskedj ott van Su meg a srácok és te is.
Én is helyet foglaltam és ekkor már tudtam, hogy ez egy hosszas beszélgetés lesz. Talán nem is baj. Nem volt hozzá igazán kedvem, mert fáradt voltam, fájt a kezem de istentelenül és legszívesebben csak bőgtem volna.
- Van, amit nem mondtam el neked – néztem rá számat harapdálva, mert féltem, hogy mit fog szólni a Harrys ügyemhez.
- Ugye nem vagy terhes? Shell ugye nem!?
Értetlenül néztem rá és nem tudtam felfogni, hogy miért egyből erre gondol.
- Mi van? Nem, dehogy is. Én nem vagyok terhes! Nem erről van szó.
- Akkor megnyugodtam – mosolyodott el.
- Szóval Harry… Tudom, hogy te nem igazán kedveled, annak ellenére, hogy azt sem tudod ki ő, mivel nem ismered. Már akkor nyáron is nagyon megkedveltem és, nem régiben kiderült, hogy ugyan úgy érzünk egymás iránt. És ez jóval több a barátságnál.
- Jó igen, ezt eddig is tudtuk. Mi történt megbántott?
- Eddig is tudtuk? – kérdeztem teljesen meglepődve.
- Már, amikor felhívott és telefonon beszélgettetek, másnap pedig a parton találkoztatok, már akkor tudtam, hogy ez nem csak barátság.
Ez érdekes. Édesanyám jobban ismer, mint én saját magamat, mivel akkor még én sem tudtam, hogy mit is érzek. De a lényegre megint rájött. Annak ellenére, hogy nem meséltem neki valami sokat, ő mindent tudott.
- Igen, megbántott – mondtam már megint a számat harapdálva. – Csakhogy én nem tudok rá haragudni. Nem vagyok rá mérges. Na jó talán egy kicsit, de rendbe tudná hozni. Már, ahogyan rám néz, azt érzem, hogy a karjaiba hullok.
- Szerelmes vagy – mosolyodott rám.
- Igen lehet, de ez így nem jó…
- Tedd azt, ami boldoggá tesz.
- De valahogy nem merem. Még azt sem merem, hogy oda menjek hozzá. Nem szeretném én keresni őt.
- Figyelj drágám. Akkor ne tegyél semmit. Legyél ugyan olyan, mint eddig. Majd ő cselekszik. Mégis csak ő a fiú.
Hosszasan beszélgettünk erről a témáról és anya egészen elfogadta, hogy egy olyan srácba estem bele, aki az átlagnál jóval több hírnévnek örvend világszerte. Nem örült neki, csak nem tudott mit tenni, és ha én ettől voltam boldog, akkor nem is akart semmit sem tenni. Az elkövetkezendő két napban csak otthon voltam és semmihez sem volt kedvem. Su hívott a srácok koncertjére mind két este, de egyikre sem mentem. Aztán pedig felhívott és hosszas győzködés után rám tukmálta a következő koncertjük vip jegyét, hogy most én is tartsak vele. Nehezen mentem bele és féltem, hogy csak rosszabb lesz, de muszáj voltam most már kimozdulni. A kezem még mindig be volt kötve, de már nem fájt annyira.