Negyvennegyedik

Sziasztok. Mostanában kevesebb visszajelzést kapok, mint az elején. Örülnék néhány kommentnek, véleménynek, ha jó is vagy rossz is. Nem tudom, hogy azért írok kevesebben, mert jönnek folyamatosan az új részek és így nem látjátok értelmét, vagy a lustaság. De kicsit úgy érzem, hogy annyira nem érdekel már titeket. A következő részre egy kicsit várni kell majd, mert sajnos nem lesz annyi időm megírni, de ezt most (ez sem hosszú, csak a többi résznél kicsivel)hosszabbra írtam. Nagyon örülnék a véleményeiteknek! :) Köszönöm és jó olvasást! :)

Ahogyan megígértem Susienak elmentünk egy kávézóba. Végre beszélgettünk és mindent el tudtam neki mesélni, ami eddig történt.
- Olyan aranyosak vagytok együtt – mondta vigyorogva. – Örülök, hogy sikerült megint egymásra találnotok.
- Veletek mi van?
- Minden rendben megy – mosolyodott el. – Nagyon szeretem Niallt.
- Sziasztok – lépett oda hozzánk két lány.
- Öm… hello. Segíthetünk valamiben? – kérdeztem.
- Ugye te vagy Shell, te pedig Susie.
- Igen – bólintottunk mind a ketten.
A lányok elmosolyodtak és tollat, papírt nyomtak az orrunk alá.
- Kaphatunk egy aláírást?
Sura pillantottam, aki elmosolyodott és eleget tettünk a csajok kérésének, akik vigyorogva távoztak. Olyan érdekes volt, hogy hozzánk is oda jöttek. De az nap nem csak ők, hanem egy egész lány csapat. Azt kérték tőlünk, hogy kövessük be őket twitteren. Volt, aki közös képet is kért. Olyan kérdéseket tettek fel, hogy együtt vagyunk-e a srácokkal? Hogyan ismertük meg őket? Nem tudjuk megadni a számukat? Meg hasonlóakat. Persze mi tudtuk, hogy semmit sem szabad elmondanunk, vagy kiadnunk.
- Azt hittem soha sem jutunk haza – mondta Su.
- Shell, téged is látni – köszöntött Susie édesanyja.
- Szia. Igen, jöttem rontani a levegőt – vigyorodtam el.
- Ennek örülök. Velünk vacsorázol?
- Igen, ha nem nagy baj.
- Dehogy is, tudod, mennyit főzök mindig – nevette el magát.
Barátnőmmel felmentünk a szobájába. A húga folyton arra kérlelt, hogy játsszak vele, valami béna társasjátékot, én meg szívesen benne voltam. Szerettem vele játszani, mert rettentő aranyos.
- Shell! Ezt figyeld! – fordította felém a monitort.
Twitteren annyian bekövettek minket, hogy nem hittem a szememnek. Ezen kívül mindenki töltögette fel a képeket.
- Ez most komoly? – néztem értetlenül.
Mind ez azért, mert jóban vagyunk a srácokkal. Valahogy olyan felfoghatatlan. Ugyan olyan emberek vagyunk, mint bárki más. Még is egy kisebb rajongótáborunk kialakult. Ezzel így volt Danielle és Eleanor is. Felsóhajtottam és reménykedtem benne, hogy ennél nem lesz nagyobb a felhajtás körülöttünk. Nem láttam értelmét és kicsit féltem is tőle. Nem szerettem volna folyton sapkát, meg kapucnit húzni a fejemre, hogy ne ismerjenek fel az utcán.
Miután Susiéknál vacsoráztam kezdett sötétedni, így inkább haza indultam, hogy ne kelljen sötétben sétálgatnom. Útközben felhívtam Harryt, mert hiányzott a hangja. Bár nem csak a hangja. Annak örültem volna a legjobban, ha visszajönne Londonba, de tudtam, hogy még nem fog.
- Itt minden unalmas… - mondtam szomorkásan. – Susieval voltam ma egész nap. Közben sokat gondoltam rád – vallottam be.
- Ezzel én is így vagyok. Hiányzol, már néhány nap után is.
Nem láttam, de elképzeltem, ahogyan csibészesen elmosolyodik.
- Puszilom szüleidet meg Gemmát is.
- Át adom majd nekik.
- Doggal alszol?
- Igen – nevette el magát. – Nincs most jobb – tette hozzá szomorkásan. – Most viszont le kell tennem. Majd hívlak, jó? Vigyázz magadra, szia.
- Szia!
Letettük a telefont. Azon gondolkodtam, hogy valamelyik nap jó lenne a srácokkal is beszélgetni egy kicsit. Meg mondjuk Elel. Otthon írtam is Eleanornak egy üzenetet, hogyha ráér, akkor találkozhatnánk.
A mai napi dolog pedig nem hagyott nyugodni. Szétnéztem az internetes oldalakon és kommenteket kezdtem el olvasni. Lehet jobb lett volna, ha nem teszem, mert nem egy gyűlölködőt sikerült sajnos találnom.
Napok múlva nem csak kommenteket, hanem egyenesen nekem címzett üzeneteket kaptam Twitteren. A többség egészen jó volt. De olvastam egy-két rosszakarómtól is, ezek pedig elég rosszul érintettek engem. Nem viseltem el a rosszkritikákat. Van bennem egy megfelelni vágyás, és azt akartam, hogy az emberek jókat gondoljanak rólam. Persze lehetetlen, hogy mindenki imádjon és csupa jó dolgokat írjanak. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha nem botránkoznak meg rajtam.
- Neked is jöttek ilyen üzenetek? – kérdeztem Eleanort.
- Egy-kettő. De csak az elején. Amikor pedig Louis kijelentette, hogy együtt vagyunk és szeret, akkor már kevesebb. Most is van, hogy kapok egy nem túl kedveset, de már sokkal jobban tudom kezelni.
Felsóhajtottam és azon agyaltam, hogy számomra lehetetlen ezt jól fogadni. Olykor bőgni lett volna kedvem.
- Mond el Harrynek.
- Áh, nem akarom ezzel zaklatni. Mindenki tudta, hogy lesz ilyen is.
- Próbálj nem foglalkozni velük. Tudom könnyű mondani, de én is átéltem és hidd el hülyeség ezeken tépelődnöd.
Tudtam, hogy igaza van. Hiszen nem is ismerem őket és ők sem engem. De pont ez volt benne a legrosszabb, hogy így írnak rólam, hogy azt sem tudják ki vagyok. Illetve tudják a nevem, még az e-mail címemet is, de milyen a személyiségem arról nem sok mindent. Kicsit jobb lett, hogy kiönthettem neki a szívemet és jól esett, amiket mondott nekem. Amíg beszélgettünk, akkor is sokan oda jöttek hozzánk. Eleanor olyan laza volt és nyugodt, még én kevésbé.
- Ti akkor most Harryvel jártok? – kérdezte egy lány, amikor éppen hazafelé tartottunk.
- Erről nem mondok semmit, ne haragudj – néztem rá mosolyogva.
- Ismerjük Harryt – mondta egy másik lány nevetve. – Sok lány jön, aztán megy is körülötte.
Szívesen megmondtam volna, hogy nem, mert igen, mi együtt vagyunk! De nem szerettem volna beszélni semmi ilyesmiről velük.
- Na, például az ilyenekkel ne foglalkozz. Egyértelműen azért csinálják, hogy rosszul érezd magad, és hogy közétek álljanak. Nem kell hinned senkinek.
- Megbízol Louisban?
- Persze. Nekem is mondtak ilyeneket, de nem foglalkoztam velük. El kell tudnod engedni a füled mellett.
Úgy mentem haza, hogy azt éreztem, hogy magabiztos vagyok. Azt éreztem, hogy nem is olyan rossz ez az egész. Gondoljunk csak bele. A legtöbb ember jó véleménnyel van, kevesebben vannak, akik nem. Velük miért kellene foglalkoznom, ha nem ismerem őket?
A lakásunk előtt megpillantottam egy dobozt. Felemeltem és könnyűnek tűnt. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy Harrytől érkezett vagy talán apától. Nem is tudom, hogy jutott eszembe apa. Mostanában kevesebbet gondoltam rá, de kicsit hiányzott. Nem a vérszerinti apám, hanem egy apa.
- Az meg micsoda? – kérdezte anya a csomagra mutatva.
- Nem tudom, most kaptam – mosolyodtam el.
Felmentem vele a szobámba és leültem az ágyamra. Ez volt a dobozra írva: Shellnek, Tőlem sok-sok szeretettel. MEGLEPETÉS!
Levettem a fedelét és a látványtól elsikítottam magamat. Rám tört a hányinger és öklendezni kezdtem. Lelöktem a földre, hogy ne lássam, de a lelki szemeim előtt ott lebegett, teljesen belém égett. A bűze pedig fojtogató volt.
- Mi történt? – szaladt be anya. Leült mellém és zokogva borultam a vállára. Nem tudtam abba hagyni. Nagyon fel voltam zaklatva.
- Ez valami rossz vicc? – kérdeztem a sírástól elhaló hangon. – Gyűlölnek! – zokogtam.
Anya felállt mellőlem és a doboz tetejét visszatette, majd hallottam, ahogyan lesétált a lépcsőn. A meglepetésem egy fehér galamb volt, aminek le volt vágva a feje és a tollai a saját vérétől voltak mocskosak. Ha az utcán láttam volna meg, az út szélén semmi bajom nem lenne. De ezt nekem küldték. Nekem volt címezve. Undorító volt. Még mindig azt éreztem, hogy el fogom magam hányni. Nem tudtam megérteni, hogy mi ez az egész. Anya visszajött és csitítgatott, nyugtatgatott, de nem sok sikerrel.
Akkor este alig aludtam valamennyit. Ha lecsuktam a szemeimet, az a szerencsétlen madár jutott az eszembe. Nem lehetett normális, aki ezt kitalálta. Azt akartam, hogy Harry most itt legyen mellettem és elmondja, hogy nincsen semmi baj. De nem szólhattam neki erről, tönkretenném az otthon töltött jól megérdemelt szabadidejét és idegesen kocsiba ülne, hogy idejöjjön. Nem lehettem olyan önző, hogy erre kérjem.