2. Második

Whuu, de hamar jöttem. *-* Most volt időm írni, szóval itt van az újabb rész. ;) Remélem, hogy tetszeni fog és még több komment fog érkezni, mert nagyon jól esne jó pár kritika, megjegyzés. :D Csak hogy lássam ti is éltek és olvassátok. :))) Jó szórakozást nektek! :D

A koncert igazán jól sikerült. Annak ellenére, hogy nem ismertem a bandát nagyon tetszett a zenéjük és Codyval nagyon jól szórakoztam. Ott őrjöngtünk elöl. Még képeket is készítettünk.
Tizenegykor lett vége és gondoltuk még beülhetnénk valahová. Laza kis estének indult. Aztán valahogy, nem is tudom mikor más irányba úszott el a dolog. Egyik poharat a másik követte. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy sétálgatunk. Azt hiszem engem kísért haza. Egymásba karolva dülöngéltünk. Egymáson nevettünk és minden annyira viccesnek tűnt. Kicsit hűvös volt, de nem zvarat.
- Szóval Jack a tanárod volt régen?
- Aha… egy kis ideig. Belé voltam esve – árultam el.
Erre egy széles vigyorral társított szemfogatás volt a válasza.
- Na! – löktem meg egy kicsit, de hülye ötlet volt, mert majdnem elesett, úgy nyúltam utána. - Ezt még nem mondtam el senkinek – nevettem én is a kis incidensen.
- Jobb is. Ezzel talán nem kellene dicsekedni.
- Mert? – vontam fel a szemöldököm. – Csak nem féltékeny vagy? – viccelődtem vele, közben barna szemeibe néztem. Lassanként megálltunk. Csend volt. Az utcán egy lélek sem járt. Néztünk egymásra, mintha még soha nem is találkoztunk volna.
Egyik kezével megsimogatta az arcomat, majd egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Kezemet a mellkasára tettem, de ekkor már késő volt. Ajkaink összeértek és egy puha csókot váltottunk. Másik keze derekamra csúszott. Kicsit mégis csak eltávolodtam tőle.
- Ne haragudj – nyögte ki.
Kezemet számhoz emeltem, majd megráztam a fejem. Egy semmi bajt akartam mormogni, de egy hang sem jött ki ajkaimon.
- Ő miatta, igaz? – sóhajtotta.
Láttam rajta a csalódottságot, ugyan akkor gondolhatta, hogy ez lesz.
Bólintottam egyet. Nem kellett kimondani a nevét. Mind a ketten tudtuk, hogy miről van szó. Kezeit zsebébe tette és egy hatalmasat sóhajtott. Fejét hátra hajtotta és láttam, hogy az állkapcsa megfeszült.
- Bevallom, féltékeny vagyok erre a Harryre.
Csönd következett. Nem mondott senki semmit. Lassan ismét rám szegezte a tekintetét. Amikor róla volt szó, mindig éreztem egy gombócot a torkomban. Persze, hogy tudtam, hogy Cody nem úgy néz rám, ahogy én rá. A hülye is láthatta, hogy mit érez. Próbáltam magam meggyőzni, hogy én is hasonlóképp nézek rá, de hülyeség volt álltatni magam. Még mindig olyasvalakit szerettem, aki távol volt tőlem. Aki már talán túl is tette magát rajtam.
- Jobb lenne indulni – köszörültem meg a torkom.
- Rendben – mosolyodott rám halványan.
Nem is tudom… azért könyörögtem, hogy ne emlékezzek majd erre holnap. Cody hazakísért és az ajtómban elbúcsúztam tőle. Amikor magam mögött bezártam azt hittem, hogy bőgni fogok. De nem szerettem volna. Már túl kellene tennem magam rajta. Nem kellene ezzel foglalkoznom és mindig e miatt itatni az egereket. Simán csak átvettem a pizsamámat és az ágyamra dőltem. Élveztem Cody társaságát. Rendes srác és tudom, hogy keresve sem találhatnék nála jobbat, de nekem ez még akkor sem ment. Nem tudom mire vártam. Hogy Harry egyszer csak feltűnik és elvesz feleségül és minden happy? Nyilván nem történne meg, mivel a szakításunk óta még csak nem is hívott. Annyit tudtam róla, amennyit véletlenül hallottam a tévében vagy éppen egy újságban láttam. Próbáltam az ilyesfajta hírforrásokat elkerülni. Azt hittem, hogy ettől jobb lesz, de nem így történt.