Biztatást! o.o

Sziasztok. Sajnos még nem új résszel jöttem. Az oldal számlálója elérte a 40000-t *-*. Nagyon köszönöm mindenkinek. Ez azért feldobott. :) Azért nem jöttem még új résszel, mivel jönnek a félévi dráma vizsgáim és valahogy nem fér bele az időmbe, hogy írjak. Tudom, hogy nem lenne nagy dolog egy részt megírni, de valahogy nem megy. Bár ez csak a kisebbik ok. A másik az, hogy azt érzem, hogy fogynak az olvasóim. Nem látom értelmét, hogy a semminek írjak. Nem azt mondom, hogy nem élvezem, mert ez nem igaz. De ha nincsenek olvasóim, akkor akár abba is hagyhatom, mert időpocsékolás az egész. Igaz, hogy sokkal kevesebb rész van, mint nyáron volt. Azt is megértem, ha nektek is van jobb dolgotok, minthogy az én blogomat olvassátok. Mindent megértek. De azért kérnék pár biztató kommentet, hogy páran még itt vagytok velem. Jól esne néhány komment. Vagy ötlet, hogy mit csináljak másként meg tippek és kritikák is jöhetnek. ;) köszönöm szépen.

Százhuszonnyolcadik

Haliho! :)) Na igen jó későn hoztam meg az új részt. Mostanában nagyon sokat kell tanulnom. A dráma vizsgáim pedig itt kopogtatnak az ajtón. Gondolom érthető, hogy most nem a blog számomra a legfontosabb, amikor konkrétan levegőt venni sincs elegendő időm. :P Igyekszem! :) Jó olvasást. És köszönöm, hogy még mindig vannak olvasóim és megéri ezt csinálnom. Köszönöm! :D

- Igazán jól néz ki! – rikkantotta Louis és ő volt az, aki elsőként merészkedett megkóstolni.
- Na, milyen? – kérdezte Susie csillogó szemekkel.
Nyelt néhányat, de mivel az egész sütit bekapta kis időbe telt, míg újra meg tudott szólalni.
- Még nem halt meg – rántott vállat Harry. – Annyira nem lehet rossz.
Szépen lassan mindannyian megkóstoltuk és komolyan meglepődtem azon, hogy mennyire finom. Tényleg az volt és elsőnek nem voltam abban biztos, hogy nem vették-e valahol.
- Tényleg ti csináltátok?
- Igen – húzta ki magát büszkén Niall.
- Tudom, hogy nagyon meglepő – folytatta Susie. – De fogtunk egy receptkönyvet és valahogyan sikerült. Hidd el mi is elcsodálkoztunk rajta – nevetett fel.
Miközben beszélgettünk és jól szórakoztunk azon gondolkodtam, hogy mikor vessem fel az ötletemet. De sajnos megelőzött Liam. Elég savanyú arcot vágott és sóhajtozott.
- Mondani szeretnék valamit.
Minden tekintet rá szegeződött. Meglepett minket, mivel eddig minden rendben volt. Legalábbis látszólag.
- Danielleről van szó – sóhajtott fel megint.
- Csak nem el akarod venni? – kérdezte Zayn és közben átkarolta barátja nyakát.
- Semmi ilyesmiről nincs szó – bontakozott ki. – Úgy érzem, hogy nem ugyan olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt. Megváltozott. Tudom, hogy én is… Csak nem is tudom, már ez az egész nem olyan, mint az elején.
- Talán ez így van jól, nem? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét.
- Akár igazad is lehetne, de én már nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok. Meg most jön a turné. Nem tenne jót, ha alig tudnánk találkozni és beszélni. Még mindig nagyon kedvelem őt, de nem tudok mit tenni, ha nem érzem ugyan azt, mint az elején.
- Beszéltetek már erről?
- Nem, még semmit sem mondtam neki ezzel kapcsolatban.
- Az lenne a legjobb, ha ugyan ezt neki is elmondanád.
- Tudom – nézett barátnőmre. – De félek, hogy nagyon megbántom és megutál.
- Nem utálhat azért, hogy rájöttél nem ő az igazi – veregette vállba Harry.
- Persze. De mi van, ha azt fogja hinni, hogy eddig csak szórakoztam vele?
- Ezt vele kell megbeszélned. Ha ő ugyan úgy érez, ahogyan eddig is, akkor biztos, hogy nagyon ki fog akadni és engem is nagyon megleptél – ismertem be. Rajtam kívül mindenki le volt döbbenve. Vajon mióta fontolgatja ezt, hogy jobb lenne, ha szakítanának? Annyira összepasszoltak és majdhogynem lehetetlennek tartottam, hogy ők ne legyenek együtt. Ha valaki ma reggel azt mondta volna nekem, hogy Liam és Danielle szakítani fognak, azt nyilván körbenevetem.
- Figyelj, te érzed és te tudod, hogy szeretted. Szerelmes voltál. De semmi sem tört örökké.
Harry szájából hallani ezt igazán furcsa volt. Főleg, hogy előttem mondta ezt. Semmi sem tart örökké. Talán én sem? Elbizonytalanított az a tény, hogy a kettőjük kapcsolata a végéhez közelít, amikor azt hittem, hogy ők ketten egy álompár. Ugyan úgy, mint Louis és Eleanor, vagy Susie és Niall. Tévedtem.
- Biztos vagy benne, hogy szakítani szeretnél vele? Nem lehet, hogy csak elbizonytalanodtál? – szólalt meg végre Eleanor is. Akár a sütizés elején meg is kérdezhettem volna, hogy Danie miért nincs itt, de nem gondoltam volna semmi ilyesmire sem.
- Már lassan két hete, hogy biztos vagyok benne. Eleinte nem szóltam erről senkinek, mivel én is azt hittem, de most már teljesen biztos vagyok ebben.
- Akkor ezt neki is minél előbb el kell mondanod – utasította Zayn.
Mindenki ugyan ezen a véleményen volt. Talán ha Liam elmondja neki, hogy mi a helyzet már nem fogunk annyit együtt lógni. Ez a gondolat futott át a fejemben. Meg az, hogy nem sikerült elmondani az ötletemet.

Duplarész (Százhuszonhatodik, Százhuszonhatodik)

Sziasztok! :) Végre jöttem az új résszel. Elég rövidre sikeredett és uncsira mind a kettő. Ez most ilyen lett, de történni fognak itt még dolgok! ;) Minden esetre jó olvasást. :)))

126.
Iszonyatosan ideges voltam. Titkon abban bíztam, hogy utánam jön anya és elmondja, hogy sajnálja, és akkor én is bocsánatot kértem volna. De nem történt semmi ilyesmi. Szó nélkül hagyta, hogy elmenjek. Talán meg sem fordult a fejében, hogy helyre kellene hozni a dolgokat. Igen, én is hibás vagyok, de mit várt? Betoppanok, és ott van az  az alak, aki tiltott a testvéremtől, aki anyának rengeteg csalódást okozott és hirtelen azt szeretnék, hogy meglegyen a kis családias ebéd. Felnőttem apa nélkül. Nem mondom, hogy nem hiányzott volna egy férfi az életemből, mert de, csak nem ő. És már azt éreztem megvagyok nélküle. Semmi szükségem. Ő pedig belefolyik az életünkbe és mindent felkavar.
Beléptem a házunkba és nyugodtabb lettem valamivel. Azt éreztem, hogy most biztonságban vagyok. Azt vártam, hogy elbőghessem magam Susienak. Ez idáig tartogattam, de most már nem bírtam. A szememet törölgettem, amikor beléptem a konyhába és elég furcsa látvány tárult elém. Döbbenten néztem hol Sura, hol Niallre és ők is rám. Bizonyára furcsa látvány volt, hogy könnyesek a szemeim, de az hogy a konyhában szét volt szórva a liszt, a cukor és az arcukon szerintem tejszínhab volt… nos elég mókásan festettek. El is vigyorodtam és beljebb léptem, amikor a cipőm alatt egy tojáshéj roppant össze. Mint egy csatatéren.
- Öm, nos, igen… Sütit szerettünk volna sütni – nézett rám Niall ártatlanul.
- Azt látom – nevettem el magam.
- Ne segítsek?
- Shell, nem tudsz sütni – húzta fel szemöldökeit Su és kezeit csípőre tette. Ez is nevetést váltott ki belőlem. Halál béna vagyok a konyhában, ezt mindenki tudja. De Susie még nálam is bénább, már ha ez lehetséges és ezek szerint igen. A háborús övezet ezt mutatta a konyhában.
- Valami gond van? – váltott komolyabb hangnemre barátnőm.
Ekkor jutott eszembe, hogy biztosan szét van folyva a szemem és piros is. Nem akartam azt mondani, hogy nem dehogy is, mert ezt senki nem hinné el.
- Hát igen – mondtam halkan. – Majd később elmesélem.
- Harry otthon van – célzott Niall. Azt hiszem be is talált. Rá volt most szükségem. Bár kicsit rosszul éreztem magam, hogy mindig én panaszkodok neki, amikor sokkal nagyobb problémái is vannak.
Bementem a szobámba és felhívtam, hogy találkozzunk valahol. Kicsit rendbe szedtem magam.
- De hatra érjetek ide – szólt utánam Niall. – Süti parti lesz.
- Arra kíváncsi leszek.
- Hát Niall én is – nézett döbbenten Sui barátjára.
Olyan könnyedén fel tudtak dobni. Sokkal jobb kedvel léptem ki az ajtón. Megpróbáltam a gondolataimat teljesen elterelné, az otthon történtekről, amíg a parkba értem, ahol Harryvel találkoztunk.

127.

- Azt mondta, hogy valami süti partit akar – néztem vigyorogva Harryre. Ez még mindig olyan érdekesen hangzott.
- Fhu biztos, hogy jól értetted? Niall nem tud sütni és, ahogy tudom Susie sem…
- Talán hoznak valahonnan – nevettem el magam, ahogy a csatatérre gondoltam. Susie kedve biztosan el fog menni a sütögetéstől, amikor majd össze kell takarítania.
- Mi a gond? – hajolt közelebb hozzám.
- Honnan veszed, hogy gond van? – néztem rá csodálkozva.
Kicsit elmosolyodott és közelebb húzott magához a padon.
- Ismerlek már egy ideje – néz rám gyönyörű szemeivel közben. Sosem fogom megérteni, hogy hogyan képes egyetlen pillantásával ilyen hatással lenni rám, hogy alig kapok levegőt és a pillangók hasamba eszeveszett tempóban próbálnak kiszabadulni. Fejemet a vállára hajtottam.
- Összevesztem anyával.
- Micsodán?
Felsóhajtottam és próbáltam nem visszagondolni arra, hogy miket vágtam a fejéhez. Már szégyelltem magam.
- Csúnya dolgokat mondtam azzal kapcsolatban, hogy apa ismét visszatért.
- Nagyon nem bírod, igaz?
- Apámat? Valójában nem is ismerem és az a gond, hogy nem is akarom megismerni. Amióta elhagyott minket Mikkal azóta nem tekintek rá apaként és sosem tudnék újra.
- De ha anyukádnak így jó?
- Tudom, önző vagyok. A saját javamat néztem. Nem gondolkodtam. Illetve de, csak nem tudom őket megérteni.
- Talán nem kellene ezen agyalnod. Ezt nekik kell megoldaniuk.
Miközben beszélt én göndör tincseivel szórakoztam.
- Lehet, de annyira rossz, hogy semmiről sem tudok. Mikor akarta ezt nekem elmondani? Meg, hogy azt érzik, rendbe jön minden… Nem nagyon így veszem észre. El van minden cseszve – húztam fel megint magam. A hűvös levegőből jutattam jó sokat tüdőmbe, hogy ezzel is nyugtassam magam. – Ne haragudj, hogy már megint annyit panaszkodok – pillantottam rá. Most ő sóhajtott egy hatalmasat.
- Mindig így lesz? – nézett rám, de nem értettem, hogy mit szeretne. -  Mindig bocsánatot fogsz kérni, ha magadról beszélsz?
Ezen kicsit elmosolyodtam, mert tényleg mindig bocsánatot kértem. Ez csak azért volt, mert nem szerettem volna a nyakába zúdítani az életem minden rossz pillanatát. Nem szerettem volna terhelni a hülyeségeimmel.
- Tényleg mindig bocsánatot kérek – bólogattam, mire ő is és rám vigyorodott. – Na, jó beszéljünk másról… Jaj igen a másik kedvenc témám! Harry, én nem akarok egyetemre menni.
Egy tincset kisimított arcomból és kezét combomra tette.
- Már pedig fogsz – kacsintott csibészesen.
- Ugye tudod, hogy akkor alig fogjuk látni egymást?
- Tudom, de muszáj egyetemre menned. A turnébuszra csak nem vihetünk fel…
- Pedig én annak örülnék a legjobban.
- Hidd el én is - nyomott egy puszit ajkaimra. – De ennek nem nagy a valószínűsége.
Tudtam, hogy így van. Pont ez zavart rettenetesen. Vele szerettem volna lenni. Legalább ő legyen itt nekem, de nagyon úgy tűnt, hogy ennek semmi esélye.
- Na, menjünk, nézzük meg azt a süti partit – fogta meg a kezem és elindultunk hozzánk. Közben pedig Harry társaságát élvezhettem. A fejemben már régóta kavargott egy ötlet. Úgy döntöttem, hogy ma, amikor a srácok ott lesznek, majd felvetem. Talán tetszeni fog nekik.

Százhuszonötödik

Gondoltam, ma haza látogatok kicsit anyához. Azt terveztem, hogy amolyan anya lánya napot tartunk. Amikor a ház elé értem, rögtön sejtettem, hogy ebből semmi sem lesz. Egy ismerősen idegen autó állt a ház előtt. Az az autó, ami engem megrémített. Apa itthon van… Furcsa volt erre gondolni, hiszen ő sosem volt itthon, több éven keresztül. Vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem nem megyek vissza Susiehoz. Nekem is ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neki, ha nem több. Amikor megnyomtam a csengőt az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán nagyon meg fogom ezt bánni. Aztán pedig az, hogy vajon csak most érkezett? De mi a fenét keres itt?
Kopogtam, hogy végre valaki meghallja, hogy itt vagyok. Anya nyitott nekem ajtót.
- Kicsim! – ölelt magához, majd beljebb tessékelt. – Mi járatban?
- Gondoltam meglátogatlak…
- Éppen itt volt az ideje, azt hittem elfejtettél. Tegnap kerestelek, de nem vetted fel.
- Harrynél voltam és nem vittem telefont.
Ha nagyon szeretett volna velem beszélni, akkor hívta volna őt is vagy Susiet. Nem tette meg, így gondolom nem is volt annyira fontos. De azért feltettem udvariasan a kérdésem.
- Miért kerestél?
- Ja, csak azt szerettem volna, ha velünk vacsoráznál.
- Velünk? – kérdeztem vissza. Tisztában voltam azzal, hogy mit is jelent ez, de reménykedtem benne, hogy félre értem. Ahogyan rám nézett abból rögtön tudtam, hogy nem tévedek. – Ő itt van?
Mind ezt úgy kérdeztem, hogy kissé meglepett is voltam, kicsit felháborodott, kicsit érzelemmentes, valahogy így mind egyben.
- Igen – mondta halkan majd bólintott.
Bólintottam én is erre, hogy rendben, értem, felfogtam. De valójában nem értettem ezzel egyet és nehezen tudtam elfogadni. Azon törtem az agyam, hogy most akkor forduljak meg és nyomjam le a kilincset?
- Szia, Shell! – toppant be az előszobába ő is… Adott egy puszit a homlokomra és olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy attól hányingerem támadt. – Velünk ebédelsz?
Hirtelen lefagytam és nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Anyára pillantottam, aki már fogta a csuklómat és húzott is maga után.
- Az egyik kedvencedet csináltuk.
Az étkezőbe érve, láttam, hogy már meg van terítve. Már csak az én számomra kellett feltenni az edényeket, evőeszközöket. Mire kimondtam volna, hogy nekem dolgom van és, hogy mennem kellene, azon kaptam magam, hogy ott ülünk mind a hárman. Csend volt. Anyáék próbálták meg-meg törni, de olyan fölösleges és érdektelen dolgokról beszéltünk, hogy akár kínos csendben is ülhettünk volna. Egyre idegesebbé, ingerültebbé váltam. Leginkább az váltotta ki belőlem, hogy nem olyan rég költöztem el innen még is én váltam az idegenné. Mintha egy ismeretlen családnál lennék vendég. Nem olyan érzésem volt, mint aki hazatért.
- Örülök, hogy most itt vagy – nézett rám anya. – Gyakrabban is jöhetnél.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy minek? Úgy látom, van társaságod, van ki szórakoztasson. Szarul esett, hogy én erről semmit sem tudtam. Nekem miért nem mondta el anya, hogy mi a helyzet. És most sem mondtak semmit. Nem akartam nagyon bunkónak tűnni, de muszáj voltam megtudni, hogy mi a franc van most.
- Valamiről tudnom kéne? – tettem le a kezemből a kést. Talán veszélyes, ha most nálam van… Persze nem tettem volna semmi baromságot, de jobb volt így mindenkinek.
Mosolyogva egymásra néztek. Csak ezt ne tették volna… Egyszerűen sírhatnékom támadt.
- Azt hiszem, kezdenek rendbe jönni a dolgok – fogták meg egymás kezét. Már csak a csók hiányzott, de akkor biztos, hogy el is okádtam volna.
- Végre olyan család lehetünk, mint voltunk… - szólalt meg apa. Bár ne tette volna. Ettől borult el az agyam.
- Áh, értem… - álltam fel hirtelen. – Nektek ez a rend… - mély levegőket vettem, de reszketve fújtam ki. – Mike meghalt! – mondtam ki hangosan, mintha erre őket emlékeztetni kellene. – És ti most akartok mindent rendbe hozni? Nem gondoljátok, hogy a családi idill az már régen a kukában van? Egy tizenéves fiú meghalt, úgy hogy azt sem tudta mi az a család! Nem találkozott a testvérével és anya nélkül nőtt fel! – ordítottam szinte zokogva. – Ahogy elköltözök innen, te visszajössz! Semmi szükségünk nincsen rád! Mi a fenének vagy itt?
Láttam rajtuk, hogy rosszul esnek a szavaim. Nekem is fájtak bizonyos dolgok és az is hogy így kell beszélnem anyával. Megköszörülte a torkát.
- Ha jól emlékszem, te már nem laksz itt.
Kerek szemekkel néztem rá. Akkor már semmi közöm sincs ahhoz, hogy hogyan veri át megint saját magát? Saját magának okoz fájdalmat és nekem is. Szipogtam párat közben hevesen bólogattam.
- Rendben – mondtam halkan. A székről felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt mielőtt mondhattak volna bármit is.

Százhuszonnegyedik

Sziasztok! :) Végre itt van az új rész. :D Sajnos nem sok ötletem volt az újabb részekhez, de azt hiszem megvilágosodtam. :DD Hamarosan befejezem a történetet, hiszen már nincs sok a végkifejletig. DE! Aggodalomra semmi ok, azt érzem, hogy ennek lesz még folytatása, mégpedig "második évad" címszóval. ;) Na ennyi titkot árultam el, itt az új rész, jó olvasást! ;)

- Igen hallottam. Niall mesélte, hogy mi volt. Szerinted Brook csak simán meghátrál?
- Hát remélem… - válaszoltam kicsit félve, hogy ez nem így lesz. – Mit tudna tenni.
- Bemárt mindenkit.
- Szerinted hinnének neki? Nem feltűnő, hogy egyszerre mindenkiről kiderül valami titok?
- Fogalmam sincs Ell – ült fel a kanapén. – De ha lehet nem is nagyon szeretnék ezen agyalni. Őszintén szólva nagyon megrémít az a csaj és Elena is. Komolyan ezek ketten nem százasok.
Igaza volt. Én is így gondoltam. Bár kicsit azt sejtettem, hogy Brook nem normális, de Elenáról a véleményem lassan az volt, hogy ő csak őrülten szerelmes. A szó szoros értelmében őrülten. Akármit megtett volna Harryért. Sőt elég sok mindent meg is tett. Ilyenkor mindig a galamb és a macskám jutott eszembe, aztán pedig Mike… Vannak dolgok, amiket soha sem fogunk elfelejteni. Csupán azért, mert elménkbe égett és ha el is tüntetjük onnan a nyoma megmarad. Voltak olyan dolgok, amelyekről soha nem is szerettünk volna megfeledkezni. Mint például egy öcsiről.
- Hahó! Figyelsz te rám?
- B-bocsi, elbambultam. Mit mondtál?
- Azt, hogy nem tudom mi lesz az egyetemmel…
- Én sem – sóhajtottam.
- Még mindig a stylest dolog érdekel, de abból meg tudok én élni? Úgy értem, nem akarok mindig apámék pénzén élni…
- Egyet értek.
- De ha elmegyek innen, akkor olyan ritkán láthatnánk egymást.
Rá pillantottam és elhúztam a számat. Igaza van. Ha elmegy innen, akkor alig fogom látni. A srácok pedig jövő évtől ismét turnéznak. Én pedig itt leszek egyedül, a barátaim nélkül. Jézusom ebbe még alig gondoltam bele. Itt leszek egyedül ebbe a házban.
- Mi a fenének kell felnőnünk? – sóhajtottam és velem együtt ő is.
- Még van pár hónap addig.
- Remek – mondtam ironikusan. Az olyan hamar el fog telni.
Ismét csendben maradtunk és kattogtak a kerekek fejünkben.
- Jack nagyon azt akarja, hogy oda menjek tovább tanulni.
- Persze, mivel beléd van esve – forgatta a szemeit.
- Miért utálod annyira?
- Azért mert iszonyat helyes – mondta kuncogva, de aztán ismét komor arcot vágott. Erre én nevettem el magam hangosan. Tényleg az. De biztos, hogy jó lenne ott nekem? Már azt sem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Vagyis azt tudtam… Harryt, Susiet és a srácokat. Őket szerettem volna.
Ekkor mintha csak a gondolatom jelent volna meg csengettek. Röppentem ajtót nyitni.
- Oh, szia csajok – lépett be Brook és döbbenetemben azt sem tudtam mit tegyek. – Régen beszéltünk, hogy vagytok?
Csak úgy simán beljebb tessékelte magát és azon kaptam magam, hogy már a kanapén ül.
- Isten hozott – mormogtam. – Mit szeretnél?
- Hallottam, hogy megint a kis jótevőt játszod Elenával együtt. Tudtam, hogy Harrynek sosem volt ízlése, de hogy ennyire…
- Ja, mert veled biztosan jobban járt volna – duruzsolta érzelemmentesen Su. Amin elmosolyodtam.
- Bizonyára igazad van – dobta hátra a haját.
- Ha azért jöttél, hogy ezt megoszd velünk nos – kitártam jobban az ajtót -, akkor akár mehetsz is.
- Úgy látom nem szívesen fogadtok.
- Ez nem a véletlen műve – vetette oda barátnőm.
Erre inkább felállt.
- Na, jó, ahogy gondoljátok.
- Várj, tudom, most jön az a rész, hogy megszívjuk, a cikkek rólunk fognak csámcsogni stb… stb…
- Hm, nem is olyan rossz ötlet. Shell egészen tetszik a gondolkodásmódod.
- Nekem viszont hánynom kell tőled – szűrtem a fogaim közt.
Kilépette a küszöbön és csaptam is be az ajtót. Ijedtében, hogy nehogy rázárjam még ugrott is egyet.
- Sziasztok csajok! – kiabálta még be én pedig szemeimet forgattam.
- Nem ennyi volt a részéről igaz? – nézett rám.
Megráztam a fejem kicsit idegesen. Számítottam is tőle a többi csapásra.

Százhuszonharmadik

Láttam, hogy mindenki megfeszülve figyel. Főleg Harryn és Niallel láttam ezt. Mindig ők ketten voltak a legérzékenyebb. Gondoltam inkább helyet foglalok mellette. Ahogy leültem, még csak rám sem pillantott. Meredten nézte a barátját. Kicsit meg szerettem volna nyugtatni, így megfogtam a kezét. Amikor rám nézett végre kedvesen rá mosolyodtam. Nem csak, hogy nem viszonozta, hanem szinte utálattal nézett rám. Aztán kicsúsztatta kezét az enyémből. Értetlenül néztem rá, hogy most meg mi a fene ütött belé. A napokban semmi baj nem volt köztünk. Előredőlt, hogy még csak látókörébe se legyek benne és combjára könyökölt.
- Szóval… fhu srácok higgyétek el nekem nagyon nehéz erről beszélnem. Rettenetesen félek, hogy kifogtok, belőlem ábrándulni. Főleg, mert Shellel ezt a titkot elhallgattuk előletek. Már régen el kellett volna mondanom, nem lett volna szabad eddig húzni. Csak féltem. Nagyon. Főleg attól, hogy ti mit fogtok rólam gondolni. Meg a bandát is nagyon féltettem, hogy talán sosem lesz olyan, mint régen, vagy ami a legrosszabb nem is.
- Az istenért Zayn! – szólt rá a kelleténél hangosabban Harry. – Mondd már ki!
Ritkán láttam ilyen idegesnek. Láttam, ahogy állkapcsa meg-megfeszült és ujjai is ökölbe szorultak, mintha bármelyik pillanatban leüthetné az egyik legjobb barátját. Kezdett komolyan megrémíteni ez a viselkedése. Zayn hangosan felsóhajtott és lesütötte a szemeit.
- Valami olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad.
- Nagyon nem – motyogta maga elé alig érthetően Harry.
- Azt hiszem, gyilkos vagyok – mondott kurtán ennyit és még mindig a földet kémlelte. Hirtelen mindenki csendben maradt. Éreztem, hogy szinte megfagyott a levegő és, ahogy oxigént akartam juttatni a tüdőmbe, ez a fagyott levegő marta a légcsövem. Roppant kellemetlen volt. Barátom teljesen elernyedt mellettem. Értetlenül néztek szét egymás közt és Zayn tekintetét keresték, de őt a padlószőnyeg sokkal jobban lekötötte.
- Mi a fenérőb beszélsz haver? – szólalt meg Louis és egy mosoly folyt az arcára, mintha csak vicc lenne az egész, de mikor tekintete találkozott Zayn sötét íriszeivel azonnal tudta, hogy ebben semmi humor nincsen.
- Én sem vagyok benne biztos… A húgomat védtem… - hallottam a hangján, ahogy megcsuklik. A könnyeivel küszködött. – Egy pedofil volt és, amikor megláttam azonnal neki estem. Ütöttem, ahol értem.
Ahogy mondta lelki szemei előtt biztos voltam, hogy azokat a képeket látja, amiket én is elképzeltem magam előtt valahányszor erről beszélt. Borzalmasak voltak.
- Meghalt? – kérdezte hatalmas szemekkel Niall.
- Nem tudom… ott hagytam. De a legrosszabb az egészben, hogy erről csak ti tudtok. Meg még Elena és Brook.
- Elmondtad nekik? – tért magához Harry. – Elment az eszed?
- Nem mondott nekik semmit. Brook egy démon, aki rájött és a barátotokat fenyegeti azzal, hogy kitálal, ha szakítanak – hadartam el emelt hangon a dühtől, ami akkor fogott el, ha Brook szóba került.
- És Elena? – nézett rám Harry.
- Ő mondta el nekem…
- Te beszéltél vele?
Nem értettem, hogy miért pont ezen akad fenn.
- Miután egyik este haza mentem és ott ült a lakásunkban, nem tudtam mást tenni, mint meghallgattam. De nem ez a lényeg. Zayn nagy bajban van.
Hirtelen elhallgatott ismét mindenki és csend telepedett ránk.
- Én megértem, ha most máshogyan néztek rám…
- Nem Zayn! Ugyan ezt tettem volna – mondta Liam, akitől ez elég furcsán hangzott.
- Ez semmin sem változtat.
- Ugyan úgy nézünk rád, mint eddig.
Biztosították a többiek és ekkor éreztem, hogy egy kő esett le a szívemről, az övéről meg egy egészhegyvonulat.
- Szerinted melyik újság hinne ennek az őrültnek? – állt fel Louis. – Annyi hülye mesét alkotnak a hírességekről. Mindenki azt mondaná, hogy azért mondja ezt, mert szakítottál vele.
- Persze. Senki nem venné be! Csak az újságírók képébe kell nevetned. És még az sem biztos, hogy meghalt. Talán tanult az esetből és várost váltott – mondta könnyedén Harry.
- Hidd el haver, mi ki állunk melletted. Nem lesz itt semmi gond – ugrott a nyakába Niall.
A srácokkal kiveséztük ezt a dolgot. És nekem nagyon úgy tűnt, hogy ezen nem fognak összeveszni. Meg tudták érteni Zaynt. Sőt jobban fogadták, mint gondoltam.
- Jó látni, hogy ennyire erős köztetek a barátság – mosolyodtam Harryre.
- Igen az – vigyorodott el.
- Öm, Harry – sütöttem le a szemeimet. – Nagyon sajnálom, ha valami rosszat tettem ellened, vagy valami bántót mondtam neked.
Itt a kanapés dologra céloztam. Olyan ellenséges volt velem és nem értettem, hogy miért. Közelebb lépett hozzám és kezét derekamra csúsztatta, amitől végigfutott rajtam a hideg.
- Ne kérj bocsánatot Shell – mondta mosolyogva. Aztán egyik kezével hajába túrt és mosolya kínossá szájhúzássá vált. – Megint én voltam a hülye… Azt hittem, hogy te és Zayn…
- Hogy ő és én? – kérdeztem ártatlanul. Tudtam, hogy mire gondol, de szerettem volna, hogy ki is mondja, hogy meg hallja mennyire nevetségesen hangzik.
- Na! – szólt rám kisfiúsan és kicsit el is pirult. – Tudod te.
Erre elnevettem magam.
- Ne nevess ki! – vált még pirosabbá, de már vigyorgott, aztán kicsit komolyabban folytatta. – Ha tudnád, hogy mennyire féltékeny vagyok mindenkire, aki a közeledben!
Közelebb hajoltam hozzá és ő megcsókolt. Ez után gondoltam magukra hagyom a srácokat, hogy együtt ki találják, mi legyen. Ezt már megoldják ők. A nehezén úgy éreztem túl vagyunk.

Százhuszonkettedik

Harry még kicsit ott volt nálunk, de utána el kellett mennie a srácokkal. Én pedig magamra maradtam a könyvekkel. Remek volt egész nap tanulni, de komolyan. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem sok kedvem volt az érettségihez.
Pedig két napon keresztül mást sem tettem csak bújtam a könyveket. A harmadik napomra is ugyan ezt terveztem, de valaki kizökkentett.
- Ne haragudj, hogy ide hívtalak – szabadkozott.
- Nem baj, szívesen jöttem.
Ahogy sötét szemeibe néztem éreztem, hogy nincs minden rendben. Zaklatottnak tűnt.
- Történt valami?
- Nem csak, nagyon sokat gondolkodtam a napokban. Figyelj, nem ülünk be valahová?
- De menjünk.
Zaynnel elindultunk egy közeli kávézóba, mivel kint halálra lehetett fagyni. Ilyen volt az ősz vége Londonban. Azon csodálkoztam, hogy a hó nem esik.
Amikor beléptünk a helységbe megcsapott a meleg és sokkal kellemesebben éreztem magam. Leültünk valahol hátul és mind a ketten rendeltünk egy-egy forró csokit. A bögrét szorongattam kezembe, hogy még jobban felmelegítsen. Közben a velem szembe ülő barátom arcát kémleltem.
- Szóval? – szólaltam meg amikor már nem bírtam tovább a hallgatását. Oka volt annak, hogy hívott és konkrétan sürgetett, hogy minél hamarabb találkozzunk. Felsóhajtott és tudta, hogy most már beszélnie kell.
- Csak veled beszélhetek erről.
- Tudom, de bennem megbízhatsz.
- Igen, akárcsak a srácokban. Unom, hogy folyton bűntudatom van. Unom, hogy amikor azt mondják Zayn ezt nézd és elém tolnak egy cikket, mindig görcsben van a gyomrom, hogy vajon mit derítettek ki rólam. Azt is unom, hogy titkolóznom kell előttük. Nekik meg kell érteniük engem.
- Megfognak – bíztattam és egy lágy mosolyt küldtem felé, hogy még jobban megerősítsem.
- Remélem.
- Zayn te ettől még ugyan az, az ember vagy, akit megismertek, aki a jó barátjuk és nem utolsó sorban egy bandatag.
Bólintott egyet helyeslően. Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Nem veszed fel?
- Harry hív.
Felvont szemöldökkel nézett rám, hogy akkor miért nem.
- Most veled beszélgetek. Szerintem ez fontosabb.
Láttam rajta, hogy kissé zavarja a dolog, még akkor is ha a telefonomat lenémítottam.
- Mikor akarod nekik elmondani?
- Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb. Amíg bennem van ez a vágy, hogy tudniuk kell róla. Csak nem tudom, hogyan kezdjem. És tudom, hogyha ott leszek előttük, akkor meg sem bírok majd mozdulni és minden hang meg fog akadni a torkomon.
- Ha gondolod, én megyek veled.
Ekkor ismét csörögni kezdett a telefon, de nem az enyém volt az, hanem a Zayné. Ugyan azt a nevet olvastam kijelzőén, mint az enyémen. Egyikünk sem vette fel neki. Egyszer kibírja, hogy nem ő most a legfontosabb. Csúnya dolog, de ha tudta volna, hogy Zaynnek mennyire fontos ez a beszélgetésünk akkor megértette volna biztosan.
- Lehet, ma kellene. Most azonnal – fújtam ki a levegőt. Láttam, hogy elgondolkodott ezen az egészen. Aztán vett egy mély levegőt és úgy döntött, hogy igazat ad nekem.

Százhuszonharmadik

*Harry szemszöge*

Nem is tudom miért gondoltam rögtön a legrosszabbra, de gyűlöltem, amikor nem vették fel nekem a telefont. Jó igaz ezt én is sokszor eljátszottam másokkal, mivel sokszor nem is vettem észre, vagy éppen dolgom volt. Most sem Zayn sem pedig Shell. Valahogy rossz előéretem volt ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy Shellel kibékültünk és nem is volt olyan nagy az összeveszésünk, de nekem az az este tényleg rosszul esett, hogy inkább Zaynnel volt. Mi van, ha most is együtt vannak ezért nem veszik fel a telefont?
Lehet, hogy magamnak beszélem be a dolgokat, de reméltem, hogy nem erről van szó.
- Mi bajod Harry? – vetette le magát mellém Lou.
- Semmi – rántottam meg a vállam -, csak nem tudok magammal mit kezdeni.
- Hívd fel Shellt, vele csak tudsz mit kezdeni – mosolyodott rám huncutul, de én nem viszonoztam.
- Hát lehet, de nem veszi fel a telefont – kezdtem el babrálni az említett tárgyon. Louis pedig felsóhajtott és rá pillantottam, mire valami olyasmit olvastam le az arcáról, hogy meg ne hallj már.
Mindent olyan könnyedén vett. Én is, hacsak nem Ellről volt szó.
- Igen itthon van mindenki. Mi ez a nagy búskomorság? – hallottuk meg Niall hangját.
- Majd mindjárt elmondom – ismertem fel barátom hangját. A kanapén fekve hátra vetettem a fejem, hogy lássam, mi történik. Niall, Zayn és Shell léptek be a nappaliba.
- Liam?
- Szólok neki – sietett fel Louis.
Én pedig értetlenül néztem rájuk. Valami nagyon aggasztotta őket és ez engem is. Amikor lejött az ötödik tag is, mindenkit megkértek, hogy figyeljenek.
- Valami nagyon fontos dolgot kell mondanunk – kezdett bele Shell. – Vagyis leginkább Zaynnek.
Ahogy ezt kimondta és kettőjüket néztem olyan rossz érzés fogott el. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek ketten összejöttek. Ökölbe szorult a kezem és gombóc volt a torkomban. De egyenlőre csak ültem egy helyben és próbáltam arra gondolni, hogy ez nem velem történik.