Kilencvenkettedik

Beléptünk a házba és anya már ott várt minket. A nagy meglepetésemre apa is ott volt. A beszélgetésünk Harryvel egy pillanat alatt abba maradt és csak bámultam őket.
- Történt valami? – Kérdeztem elhaló hangon.
- Nem, nem semmi! – Nyugtatott meg anya gyorsan. Még egy mosolyt is erőltetett.
- Harry Styles vagyok – nyújtott kezet apám elfogadta és ő is bemutatkozott. Láttam, hogy a tekintete pólómra kalandozott. Nem tudom, hogy mi járt a fejében, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem szimpatizál Hazzával. Pont nem érdekelt, hogy neki mi a véleménye róla. Felmentünk a lépcsőn és a szobámba siettünk. Magam mögött bezártam az ajtót és hangosan sóhajtottam föl.
- Huh, ez érdekes volt… - nézett rám zöld szemeivel.
- Nekem is furcsa a házunkban látni – ültem le az ágyamra. – Nem is értem, hogy minek jön ide.
Leült mellém és fejemet vállára hajtottam ő pedig közelebb csúszott hozzám. Karjaival átölelt én pedig combját simogattam.
- Szeretném, ha megismernétek Mikeot. Szerintem örülne nektek, ha meglátogatnátok velem.
Felpillantottam rá, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Téged nagyon meg szeretne ismerni. Meséltem neki rólad – vigyorodtam el. – Szerintem jól kijönnétek.
- Szívesen megismerném – simított végig arcomon.
- Holnap?
- Szólok a srácoknak, de szerintem benne lesznek.
Harryt hamar haza küldtem, mivel nekem másnap iskola volt és hát korán szerettem volna lefeküdni. Másnap reggel olvastam az üzenetet, hogy benne vannak. Megírtam, hogy majd a korház előtt találkozzunk háromkor.
Felöltöztem és bepakoltam a táskámba. Bedobtam reggelire néhány falatot. Anya már nem volt otthon. A suliba busszal mentem tizenöt perc alatt értem be. Suval találkoztunk a kapunál. Sokaknak még most is szokatlan volt, hogy ismerjük a fiúkat, főleg az alattunk lévő évfolyamok. Ők sokszor oda jöttek hozzánk és kérdéseket tettek fel. Olyan is volt, aki aláírást kért. Volt, aki irigyelt minket és hallottam, hogy miket susmogtak a hátunk mögött, amíg végighaladtunk a folyosón. Nehéz volt ehhez hozzászokni most még nagyon új volt.
- Szerinted mindig ez lesz? – Sóhajtott fel. – Úgy értem, hogy ez már kezd idegesítetni – biccentett a fejével az ajtó felé, ahol három lány minket méregetett és sugdolóztak.
- Megéri nem? – Vigyorodtam el. Mire hangosan elnevette magát és bólogatott.
A nap lassan telt el. Fiúkkal a korházban szerettem volna már lenni. Irtó csiga módon eljött annak is az ideje. Kiléptem az ajtón.
- Mész a korházba?
- Igen. Jönnek a fiúk is. Jössz te is? – Néztem rá.
- Nem igazán ismerem az öcsédet.
- Nem baj. Most megismered. Legalább ma nem fog unatkozni.
Ahogy haladtunk kifelé egy hatalmas tömeg pillantottunk meg az iskola előtt. Lányok sikítoztak. Suval összenéztünk és sietve elindultunk a tömeg felé. Én már sejtettem, hogy mi van, csak egyszerűen nem hittem el.
Ott állt a srácok autója és autógrammot osztogattak. Vigyorogtak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Átverekedtük magunkat a lányok seregén. Megjegyzem nem volt egyszerű és ahogy kalimpáltak, majdnem leütöttek minket.
- Mi a fenét csináltok? – Kérdezte Su.
- Sziasztok, lányok. Jöttünk értetek – vigyorgott Louis.

Kilencvenegyedik

- Az ebéd pedig ott lesz a hűtőben.
- Tudom anya – mosolyodtam rá. – Volt már ilyen, hogy el kellett menned, emlékszel?
- De most este jövök. Bemész ma Mikehoz?
- Nem. Azt mondták az orvosok, hogy hagyjam pihenni pár napig, mert a terápiától szinte egész nap csak alszik. Nem akarom én is fárasztani.
Anya nyomott egy puszit homlokomra és elindult otthonról. Eleresztettem egy sóhajt és rájöttem, hogy gyűlölök egyedül lenni. A cicám ilyenkor mindig boldogított, de ahogy ez eszembe jutott rögtön Elena is.
- Gr!
Nyögtem fel hangosan az ocsmány gondolat miatt. A másik barátom a zongora talán megvigasztal. Leültem elé és játszani kezdtem egy klasszikust. Egy Vladimirt, ami kicsit lassú volt, és borongós. Mindig, amikor zongoráztam teljes beleéléssel tettem. Se nem láttam, se nem hallottam. Még a szemem is lehunytam, hogy jobban átélhessem a játékot. Őrület, hogy mennyire hatalmába tudott keríteni a zene és elrepített egy teljesen más világba.
- Ez nagyon szép volt – suttogta valaki a fülembe, amikor befejeztem. A mély, rekedtes hangját azonnal felismertem. Megfordultam és felpattantam a zongora elől. Megöleltem szorosan és egy gyengéd csókkal üdvözöltem.
- Mióta vagy itt?
- Nem rég jöttem, anyud nyitva hagyta nekem az ajtót – mondta mosolyogva.
- Még jó, hogy csak zongoráztam. Mi lett volna, ha pont zuhanyozok, vagy meztelenül rohangálok a lakásban?
Pimasz vigyor folyt arcára és megfogta derekamat, hogy közelebb húzzon magához.
- Annál jobb.
Elnevettem magam. Annyira hiányzott, hogy itt legyen és hozzám érjen.
- Miért nem szóltál, hogy jössz?
- Mert meglepetést akartam – hajába túrt és elhúzta a száját. – Nem lett jó meglepetés?
- Oh dehogy nem – mosolyodtam rá és ismét megcsókoltam. Egyik kezemmel pedig fürtjei közé túrtam. Amikor elváltunk egymástól kicsit gyönyörködtem zöld szemeiben. Aztán hátrébb léptem tőle, mert ha ilyen közel van hozzám, akkor nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg.
- Paul még mindig dühös rátok?
- Nem már annyira nem. Főleg, hogy elég jó munkát végeztünk Amerikában.
- Minket még mindig hanyagolnotok kell?
Megint magához húzott és számba suttogta következő mondatát.
- Nem tudom, de annyira nem is érdekel.
Csók csata ismét kezdetét vette. Egyre hevesebbek lettünk. Harry a zongorának nyomott, és a billentyűk megszólaltak. Belenevettem a csókba és kezét kivettem pólóm alól, ami közben sunyin felfedező útra indult. Harry nem próbálkozott tovább ilyesmivel.
- Jaj, tényleg hoztam neked valamit – vigyorodott rám. Most vettem csak észre, hogy egy táska is van nála, ami a földön volt. Belenyúlt és kivett egy fekete felsőt. Amikor megmutatta a rövid ujjú pólót hangosan elnevettem magam.
- Amikor megláttam te jutottál eszembe.
- Nem egós ez egy kicsit Styles?
- Nem én fogom hordani, hanem te.
- Igen? – Néztem rá kérdően. – Miért is hordanám?
- Olvasd el még egyszer a feliratot – vigyorgott.
Bár hányszor olvastam el, mindig az volt ráírva, hogy I (szívecske) Harry.
- Te beteg vagy – nevettem még mindig ő meg szélesen vigyorgott.
- Egyedül leszel ma itthon?
- Igen.
- Akkor itt alszok – kuncogta.
- Anya este jön haza.
- Oh, a fenébe – húzta el a száját, de aztán megint csak csibészesen vigyorgott rám. Olyan piszkosul jól nézett ki göndör fürtjeivel, zöld szemeivel és mosolyával, hogy nem bírtam róla levenni a szemem. Az egész napot végül együtt töltöttük és még az idióta pólóját is felvettem.

Kilencvenedik

Minden egyes nap meglátogattam Mikeot. Volt, hogy aludt így nem szerettem volna zavarni. Ilyenkor is néztem a békés arcát és csak ez után hagytam magára. Sokat beszélgettünk. Meséltem neki arról, hogy mik történtek velem. Meséltem neki a srácokról, amit vidáman hallgatott és a vicces történeteken nevetett. Olyan volt hallani a nevetését, mint a legszebb dallamot zongorázni. Mindig úgy örültem, amikor mosolyogni láttam. Azt szerettem volna, hogy mindig ezt tegye, és ne szenvedjen egy másodpercet sem. De sajnos nem volt ilyen egyszerű. Mike szenvedett. Sokat. Annyit, amennyit egy gyerek ki sem bírna, ő még is tűrte. Egy ideig azt hittük, hogy javulni fog az állapota. Aztán pedig még sem. Kihullott a haja a terápiától. Egyre több időt kellett az ágyában tölteni. Egyre több gépre volt rákötve és egyre kevesebb időt tölthettem vele egy nap.
Anya is szenvedett, ahogyan én. Az egyetlen fiáról van szó, akit alig nevelhetett. Gyűlöltem apámat. Egyre jobban gyűlöltem és undorodtam tőle. Legszívesebben elküldtem volna. Őt hibáztattam mindenért, amiért csak lehetett, még ha szívem mélyén tudtam is, hogy nem ő a felelős érte.
- Hogy van a testvéred?
- Nem túl jól… - húztam el a számat.
Susie közelebb csúszott hozzám és a fejét vállamra hajtotta. Jó volt tudni, hogy ő itt van mellettem.
- Talán kicsit lazítanod kellene. Mostanában folyton tanulsz, vagy ha mégsem, akkor minden idődet a korházban töltöd. Mikor alszol egyáltalán?
- A napokban ez nem nagyon fordult elő – vallottam be.
- Na, látod – állt fel mellőlem. – Mi lenne, ha elmennénk valahová a hétvégén?
- Öcsémmel szeretnék lenni.
- Jó akkor csak szombaton. Elmehetnénk valahová, közel a parthoz, csak egy kicsit kiruccanni. Fürödni, lazulni, aztán este haza jönni.
Nagyon jól hangzott, de nem voltam abban biztos, hogy képes lennék a gondolataimat elterelni. De az is igaz, hogy Suval is töltenem kellene egy kis időt, mivel ő mindig itt volt mellettem, amikor baj volt.
- Legyen – pillantottam rá mosolyogva.
Ő is mosolyra húzta ajkait és tényleg örült neki, hogy elérte a célját. Anya is ezen a véleményen volt, így szívesen elengedett. Tehát töltöttem Susie társaságában egy kellemes napot a parton. Olyan részre mentünk, ahol nem sokan voltunk.
Elbeszélgettünk minden féléről. Továbbtanulásról is. Rájöttem, hogy én valami zenés egyetemre szeretnék menni. Nem tudom, hogy mire vinném a zongorával, de egyelőre nem volt jobb ötletem. Aztán a fiúkról is szó esett. Elmesélt olyan dolgokat, amiket eddig nem. Mint például, hogy hogyan mondta el Harrynek Elenáról az igazságot. Meg hogy meddig jutottak Niallel és erről én is tartottam egy beszámolót. Amolyan csajos napot tartottunk és a gondolataimat is remekül elterelte az otthoni dolgokról. Még egy kis színem is lett, ami rám nem jellemző, mert általában fal fehér vagyok. Este haza fuvarozott Su, de nem ért véget a nap, mivel nálunk aludt és úgy tűnt, hogy kifogyhatatlanok vagyunk a beszédből, mert még mindig volt mit megvitatni.
- Anya készül nekem egy ajándékkal, de azt mondta, hogy még nem mondja el mi az, de elvileg nagydolog és nagyon fogok neki örülni.
- Igen tudom – mondta vigyorogva.
- Mi? – Néztem rá értetlenül.
- Az ajándékoddal kapcsolatban segítettem neki pár dologban. Tényleg örülni fogsz neki. Ebben nem kételkedem.
- Na és mi az?
Jó tudtam, hogy hiába kérdezem, mert nem fogja megmondani, de reménykedtem benne, hogy még is. Vagy, hogy valamit sikerül kihúzni belőle. De nem így történt. Hallgatott és nagyon úgy tűnt, hogy tartani fogja a száját.

Nyolcvankilencedik

- Úgy kezdődött az egész, hogy apám megjelent a suli előtt, hogy haza visz.
- Édesapád? – Döbbent meg ő is. Néhány dolgot tudott a családomról, de nem mindent.
- Igen. Nagyon kellemetlenül éreztem magam mellette. Mintha egy idegenhez szálltam volna be. Aztán kérdezősködött és engem idegesített már csak a jelenléte is. A kocsiban ültem, amikor azt mondtam, hogy nem nagyon érek rá. Aztán kérdeztem mi van az öcsémmel. Először nem akart válaszolni.
Ahogy felidéztem a pillanatot megint rosszul voltam. Még most is nehezen hittem el.
- Aztán közölte velem, hogy Mike rákos és korházban fekszik. Anya is tudta, de nem mondták el – szipogtam párat. – Így kellett megtudnom. Nem rég jöttem haza korházból, mert meglátogattam. Borzalmas volt így látni őt újra. Összeszorult a szívem. Egy tizenegy éves gyereket így látni, aki nem mellesleg az öcsém, akit több éve nem láttam…
Elsírtam magam sokadjára az nap. Most Harrynek a telefonba és kicsit sajnáltam is, hogy folyton a gondjaimmal terhelem, de ki másnak mondhatnám, ha nem neki. Elsőnek nem tudott mit mondani.
- Shell én annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott – nyögte ki. – Nyugodj meg! Még nem tudod, hogy milyen állapotban van.
Ebben igaza volt, de láttam, amit láttam. Nekem úgy tűnt, hogy szenved. Gyűlöltem, hogy Harry nem lehetet itt. Mindig akkor történt valami borzalmas, amikor nem Londonban volt. Persze én megértettem, mivel neki és a fiúknak rengeteg dolguk van. Nem hibáztattam érte, de ettől még rettentő volt.
- Én is sajnálom és azt is, hogy folyton a problémáimmal támadlak le.
- Ne viccelj Shell, rám támaszkodhatsz. Megoldom valahogy, hogy haza jussak, rendben?
- Nem, nem kell. Dolgotok van. Nem rángathatlak mindig haza, ha valami problémám van. Itt van Su meg anya. Majd megoldjuk. Ti koncentráljatok a zenélésre.
- De én így nem tudok és nem is akarok.
Tudtam, hogy most egy kicsit magára vette az én problémámat. Mindig ezt csinálta. Kicsit megbántam, hogy elmondtam, mert így tényleg nem fog tudni koncentrálni, de nem akartam neki megint hazudni, mint, amikor kaptam a fenyegető leveleket és csomagokat.
- Megoldjuk tényleg – nyugtattam kicsit. – Úgy sem leszel ott örökké.
- Nekem pedig nagyon úgy tűnik, hogy soha nem megyünk vissza Londonba – bosszankodott.
- Csók Shell, mizu van?
- Louis? – Nevettem el magam, közben hallottam, hogy a háttérben komoly vita és bunyó folyik a telefonért.
- Igen. Meghallod az új albumunkat és még jobban beleszeretsz Harrybe. Olyan szólói vannak – büszkélkedett barátjával.
- Jól megy?
- Pompásan. Meg jó itt lenni, mondjuk már vágyunk Londonba. Szerintem még egy vagy két hétig itt leszünk.
- Add már vissza azt a rohadt telefont.
- Fürtös nagyon bepöccent, csak nem telefon szex volt?
- De igen, szóval lehet, jobb lenne, hogyha visszaadnád neki – nevettem még mindig.
- Na, jó akkor hagyom, hogy befejezzétek. Majd még beszélünk szia.
- Ne haragudj – szabadkozott.
- Semmi baj. Hallom elemében van a srác.
- Louis? Ő mindig.
Nem láttam, de el tudtam képzelni, ahogy Harry egyszerre mosolyog és forgatja a szemeit.
- Akkor, ha minden igaz valamikor találkozunk, addig meg marad nekünk a telefon – mondtam most már kicsit jobb kedvűen. Louis kissé feldobott.
- Holnap hívj, ha ráérsz. Ha nem venném, fel visszahívlak.
- Rendben. Jó éjt Harry.
Letettem a telefont. Elengedtem egy hatalmas sóhajt és próbáltam minden rossz gondolatot kiűzni a fejemből és álomra hajtani a fejem.

Nyolcvannyolcadik

Hihetetlenül ideges voltam. Azért, amiért senki nem szólt nekem, pedig az öcsémről van szó. A testvéremről. Miért így kellett megtudnom? Még anya sem mondta el. Ő is elhallgatta előlem. Vajon ő mióta tudott erről? Nem tudtam, hogy most mit kellene tennem. Folytak a könnyeim és nem is akartam megállítani őket. Sétálgattam egy ideig az utcákon. A hűvös szél most nagyon jó hatással volt rám. Amikor kicsit kitisztultam haza sétáltam. Azt hittem, hogy az autója ott fog előttünk állni, de nem így történt. Beléptem a házba és anya jelent meg.
- Annyiszor hívtalak, miért nem vetted fel? Úgy megijedtem.
Magához ölelt én pedig eltoltam magamtól és szemeibe néztem.
- Miért nem mondtátok el?
- Sajnálom kicsim. El kellett volna, de nem tudtuk, hogy hogyan kellene.
- Hát egyértelműen nem így! Anya a testvéremről beszélünk.
Megint könnyezni kezdtem, de nem szerettem volna többet sírni.
- Látni szeretném.
- A korházban van, és nem tudom, hogy ez jó -
- Anya! - Erősködtem.
Felsóhajtott és bólintott egyet. Beszálltunk a kocsijába és a korház felé vettük az irányt. Egész úton a számat rágtam idegességemben és a lábaimmal doboltam, mert annyira türelmetlen voltam. Megérkeztünk és szó szerint kiugrottam a kocsiból és gyors léptekkel indultam el. Anya nyomomban volt és mondta, hogy merre menjek. Az második emeletre kellett mennünk. Lépcsőztünk, mert nem bírtam volna a liftben várakozni. Szabályosan rohantam. A folyosón megpillantottam „apámat” is. Nem tudtam, hogy bemehetek e hozzá vagy sem, de én megtettem.
Mike ott feküdt az ágyon lehunyt szemekkel. Nagyon sápadtnak és soványnak látszott. Gépekre volt kötve. Elszörnyedve vettem szemügyre és tudtam, hogy belém fog ivódni ez a kép. Lehet, hogy szüleim ettől akartak megkímélni, de nem bírtam volna ki, hogy ne láthassam. Látnom kellett. Olyan régen láthattam. Meghallhatta, hogy bejöttem, mivel pillái remegni kezdtek és lassan kinyitotta szemeit. Egy hatalmas mosollyal álltam az ágya mellett.
- Shell – mondta halkan és rekedtes hangon.
- Szia, öcskös.
Leültem az ágy melletti székre.
- Hogy-hogy itt vagy?
- Gondoltam meglátogatlak. Hogy érzed magad?
- Jól – vigyorodott rám. – Sosem voltam jobban.
Összeszorult a szívem, hogy látom, milyen állapotban van, ő meg ilyen erősnek mutatja magát. De az is.
- Ennek örülök, mert valamikor pizzázhatnánk.
- Abban tudod, hogy benne vagyok. Amint kiengedtek mehetünk is. Hol voltál eddig? – Folytatta kicsit szomorkásabb hangon. Én pedig megfogadtam, hogy őszinte leszek vele.
- Tudod, hogy apa nem engedte, hogy találkozzunk. Amit mai napig nem értek miért. Ma tudtam meg, hogy itt vagy.
- Nem mondták el neked? – Láttam a meglepődöttségét az arcán. Megráztam a fejemet és lesütöttem a szemeimet. Ekkor óvatosan kezem után nyúlt és megszorította. – Én azt hittem, hogy nem érdekel, hogy mi van velem.
Erre felkaptam a fejemet és ijedten néztem rá.
- Ez nem igaz! Nagyon is érdekel. Rengeteget gondoltam rád. Mike az öcsém vagy. Persze, hogy érdekel, hogy mi van veled.
Elmosolyodott és láttam pár könnyet az ő szemében is. Kipislogta őket lassan, majd megszólalt.
- Gyűjtöttem rólad az újságcikkeket – ismét vigyorgott. – Elég izgalmas lehet az életed.
Ezt én sem bírtam ki vigyorgás nélkül.
- Az is! A srácokkal nem lehet unatkozni. Majd bemutatom őket neked is, jó? Imádnád őket.
Lelkesedett ő is az ötletért. Még beszélgettünk valamennyit, de az orvos azt mondta, hagyjam pihenni, így elköszöntem tőle és megígértem neki, hogy minél hamarabb jövök hozzá.
Otthon este Harry pedig felhívott és még mindig aggódott.
- Shell, végre, hogy felvetted. Már megijedtem, hogy mi van veled! Miért nem vetted fel?
- Korházban voltam, itthon hagytam a telefonomat.
- Mi? Ugye jól vagy?
- Én igen, de az öcsém…

Nyolcvanhetedik

Sziasztok. :) Megint érkeztem az új résszel. Csak annyit szeretnék mondani, hogy jól esnének azok a bizonyos kommentek. Én értem, hogy rövidek a részek, így nehéz egy kritikát írni róluk. Azt is megértem, hogy senkinek nincsen kedve mindig írni. Csak nekem meg szükségem lenne a visszajelzésekre. Szóval kérlek titeket, hogy néhányan kommenteljetek. Nem lesz olyan, hogy 8ezer komment és akkor jön a kövi rész, de párral dobjatok már meg légyszíves. ;) Köszönöm a megértést. Remélem ez a rész is tetszeni fog. Mindenkinek jó olvasást. ;))

- Shell, haza vihetlek?
Értelmetlenül néztem rá, majd Sura. Ő is nagyon zavartnak tűnt. Megköszörülte a torkát és egy mosolyt csalt arcára.
- Akkor majd találkozunk holnap. Öm izé… szia és csókolom – intett.
Régóta ismert Su és apámat is látta párszor, de nem tegezte. Annyira jól nem ismerte, valójában én sem. Bizonytalanul és habozva nyitottam ki az autó ajtaját. Beültem mellé, és azt éreztem, mintha egy idegen lenne mellettem. Nem is értem mi a fenének szálltam be. Elsőnek csak bámult engem és tűrtem. Vagyis egy ideig, mert nem bírtam tovább. Felé pillantottam és egy mosoly húzódott az ajkain. Nem akartam megszólalni, csak táskámba markoltam és próbáltam zavaromat nem mutatni. Ekkor beindította a motort, de aztán megint előjött az a kínos csend. Miért nekem kellene magamat kellemetlenül éreznem magam? Ő az apám és neki kellett volna foglalkoznia velem. Én semmi rosszat nem tettem. Amikor ezt tudatosítottam magamban erőt vettem és megszólaltam.
- Mit keresel itt?
Rideg voltam vele és nyers. Ő a vérszerinti apám, de nekem nem kell úgy rá néznem. Nem is tudtam soha. Rosszul érezte magát ő is, láttam, ahogyan zavarában fészkelődött.
- Látni szerettelek volna. Hiányoztatok nekem anyáddal.
Felment bennem máris a pumpa pedig csak két mondatot szólt hozzám. Ha komolyan hiányoztam volna neki, akkor keresett volna. Kicsit elkésett ezzel a beszéddel.
- Képzelem… - forgattam meg a szemeimet.
- Shell tudom, hogy nem vagyok jó apa. De talán még helyre lehetne hozni.
Tizennyolc évet nagyon nehezen lehet helyrehozni. Azon gondolkodtam, hogy miért pont most? Miért most akar mindent jóvátenni? Eddig mi tartotta vissza? Ekkor megcsörrent a telefonom és gyorsan zsebembe nyúltam.
- Shell, zavarok?
Harry édes hangja szólt bele a telefonba, amitől már is egy lágy mosoly futott arcomra. Aztán eszembe jutott, hogy ez most nem a legalkalmasabb.
- Most igen, bocsi – mondtam hebegve.
- Valami baj van? – Rögtön hallani lehetett a hangján az aggodalmat.
- Nincsen semmi.
- Ne csináld ezt, ismerem ezt a hanghordozást most már elég jól.
- Ezt majd megbeszéljük, jó?
- Este hívlak.
- Rendben.
- Szeretlek Ell.
- Én is szeretlek – bazsalyogtam még mindig, majd letettem.
- A barátod volt?
- Igen.
- Harry igaz?
Felvont szemöldökkel néztem rá, hogy ezt meg honnan tudja, mire vállat rántott.
- Olvastam néhány újságot. Na és ő rendes srác?
Hirtelen mennyire érdeklődő lett.
- Igen, nagyon – válaszoltam röviden és még mindig furcsa volt, hogy a barátomról beszélgetek vele.
- Akkor jó – mondta halkan.
- Mike?
Apa felsóhajtott és rám nézett.
- Mike. Nos, ő… - elhallgatott és nekem kezdett ez a helyzet nagyon gyanús lenni.
- Mi az? – Kérdeztem ingerülten és kicsit felemelve a hangomat.
- Mike nagyon beteg – mondta halkan és nem is nézett rám. Nem úgy hangzott, mint egy lázzal járó megfázás.
- Mi van? H –hogy érted, hogy beteg?
- Rákos.
Kikerekedett szemekkel néztem rá és rám tört egy nagyon erős hányinger. Pár pillanatig nem vettem levegőt. Az aggodalomtól és ijedségtől gyorsabban vert a szívem.
- Anya tudja? Miért nem mondtad eddig? Hol van most? Ugye, ugye jobban lesz?
Egyik kérdés a másik után tört ki belőlem a könnyeimmel együtt, pedig még nem is fogtam fel igazán.
- Tud róla. Ő pedig korházban fekszik most is.
Anya tudta, és nem mondta el nekem?
- Álljunk meg!
- De…
- Állítsd már le ezt a kibaszott kocsit! – Kiáltottam rá.
Gyorsan valahol megállt én pedig kipattantam az autóból. Apa kiabált utánam, hogy hová megyek és egy ideig az autóval is jött utánam, de egy utcán lesétáltam, ahova ő már nem tudott jönni. Nem akartam mellette ülni. Nagyon rosszul éreztem magam.

Nyolcvanhatodik

Hallottam a hangján, hogy ő sem repes az örömtől.
- Szóval, akkor most eltilt tőled?
- Nem eltilt csak most a lemezen fogunk dolgozni keményen és kevesebb szabad időnk fog maradni.
Hülye kifogás volt. Eddig is dolgoztak az albumon és volt idejük ránk is. Nem igazán lettem feldobva a hírtől. Meg tudtam érteni. Nem azzal volt a baj, hanem azzal, hogy Paul ilyen keményen beszélt velünk.
- Hagylak pihenni.
- NE! – Vágtam rá gyorsan. Nem akartam pihenni. Ha kevesebbet lesz, velem minden percet használjunk ki. Az estét végig beszélgettük.
Aztán néhány nap múlva találkoztunk, mivel utaztak Amerikába. Harrynek igaza lett. Kevesebbet találkoztunk. Már az is nagy szó volt, hogy telefonon tudtunk beszélgetni. Soha nem volt ideje és folyton fáradt volt. Ami érthető. Nagyon rossz volt így. Persze tudtam, hogy ez nem az ő hibája. Egyszer haza repült két napra csak azért, hogy találkozhassunk. Mondhatom, hogy Paul nem volt ettől túl boldog. Mindig gonosz embernek állítottam be és ebből a szempontból nem is kedveltem, de beláttam, hogy ez a keménység kell ahhoz, hogy a banda megmaradjon. Nem hagyhatta, hogy a srácok elkallódjanak valami más irányba. Azóta pedig sok interjú készült velük. Mindig elmondták, hogy most az albumra koncentrálnak. Körülöttünk is rengeteg kérdés keringett és a rajongók rám is kíváncsiak voltak.
- Nem tudom, hogy ezt így meddig bírom – sóhajtottam fel.
- Elhiheted, hogy én is így érzem magam. Hiányzik Niall – mondta Su elkeseredetten. Ugyan azzal a problémával küszködtünk mind a ketten. Liam születésnapját sem tarthattuk meg, mert nem voltak itthon. Ők öten elmentek szórakozni, ott Amerikában, de szerencsére erről nem készültek képek.
- Szerinted ez az állapot meddig fog tartani?
- Ameddig együtt vagyunk velük – sóhajtottam ismét. – Ez így megy, ha valakinek híres a pasija.
Ezen kicsit összemosolyogtunk. Büszkék voltunk a srácokra nagyon. Amikor pedig büszkén számoltak be a koncert sikereikről és arról, hogy milyen jól haladnak a lemezzel, akkor mi is együtt örültünk velük. Csak maga a tény, hogy nincsenek velünk ez nagyon zavart.
Az augusztus az végig így telt el… Most, hogy nem a srácokkal voltam be kellett látnom, hogy nagyon unalmas ez a nyár. Osztálytársakkal és régebbi barátnőimmel töltöttem sok időt. Bár ők is sokat vallattak engem. Ez volt a téma legtöbbször, hogy én tényleg Harryvel járok? Nagyon megtudtak, ezen lepődni. Na, jó talán nem én vagyok a legszebb a világon, de azért ennyire csak nem hihetetlen, hogy ez sikerült. Persze, ha nem ismertem volna meg hamarabb, akkor semmi esélyem sem lenne nekem sem. Valójában akkor nem is látott volna, mert nem voltam rajongó és kétlem, hogy elmentem volna koncertjükre.
A nyár nagyon gyorsan eltelt és a végén kicsit örültem is neki. Legalább a suliban ott vannak a barátaim és nem fogok unatkozni. Habár az érettségitől tartottam nagyon. Sőt rettegtem. Azt sem tudtam, hogy hová menjek tovább egyetemre, ami az én esetemben már nem valami jó dolog. A zene érdekelt még mindig. A zongorázás, de azzal meg mit kezdhetnék? Mindig ezen törtem a fejemet. De általában semmire sem jutottam.
- Akkor majd holnap beszélünk – intett barátnőm és ott hagyott minket.
- Emm mennyit bír beszélni – nevette el magát Su, amin én is mosolyogtam. Tényleg rengeteget tudott, de én aranyosnak találtam.
Kiléptünk a kapun és egy autót pillantottam meg, ami ismerős volt. Lehúzta az ablakot. Csak néztünk egymás szemébe és el sem hittem, hogy ő itt van. Mi a fenét keres ez itt? Nem töltött el túlságosan nagy öröm. Kicsit össze is zavarodtam. Több éve nem láttam az apámat, de most itt parkolt előttem. Csak bámultunk egymásra.