Száztizenkilencedik

Sziasztok! :) Ismét itt. A többi oldalam szünetel, de ezt természetesen folytatom. :) A következő rész egy hosszabb lesz Harry szemszögéből :). Jó olvasást mindenkinek és várom a kommenteket! ;)

Zayn arca eltorzult és azt hittem menten elájul, de ez csak pár másodpercig tartott. Aztán ismét ura volt a helyzetnek. Most tudatosult benne, hogy mi mindenről tudok. Nekem is ekkor jutott el az agyamig, hogy mit tudok Zaynről. Olyasmit, amit csak két ember, akik mint tudjuk nem túl megbízhatóak.
- Essünk túl ezen… - fújta a füstöt. Zavart, hogy dohányzott és rosszul voltam a füsttől is, de most ez volt a legkisebb gondom. Kérdően pillantottam rá, hogy ő meg miről beszél. Ha azt hiszi fejmosást akarok tartani, akkor nagyon is téved. Én a barátja vagyok, legalábbis annak tartom magam és segíteni szerettem volna neki mindennél jobban.
- Tudom, hogy most elítélsz. Ha szeretnéd, mond el minden egyes újságírónak – rántotta meg a vállát, mintha ez olyan semmiség lenne. Nekem meg nagyon fájt, hogy komolyan csak ennyit néz ki belőlem, hogy olyan vagyok, mint Elena vagy mondjuk Brook.
- Te mi a francról beszélsz? Nem azért akartam veled beszélni, hogy úgy zsaroljalak, mint a „barátnőd” – förmedtem rá.
Kicsit feljebb emeltem a hangom, de csak annak érdekében, hogy kicsit észhez térjen. Csendben álltunk. Ő úgy füstölt, mint, akinek kigyulladt a nyelve és a harmadik szál is előkeveredett.
- Segíteni szeretnék Zayn. Brook egy szemét dög…
- Aki túl sokat tud – sóhajtott. – Amíg teszem, amit mond addig, egy ideig biztonságban vagyok.
- Igen? Mégis meddig? Pár évig? Hónapig? Napig? Gondolkozz már!
- Shell, ha ő köp bármit is, nekem annyi és valószínűleg a bandának is. Ezt nem szeretném. Tudom, hogy egy kígyó, és, hogy egyszer úgyis kikotyogja ezt a kis titkot – mondta ironikusan -, de ameddig csak lehet, húzom az időt.
Elszomorító volt ezt hallani tőle. Egyre jobban sajnáltam őt és hülyén éreztem magam, hogy elhittem, hogy ezek ketten komolyan szeretik egymást.
- Valamit csak lehet tenni nem? – vetettem le magam a fűbe és a tehetetlenség szinte megőrjített.
- Valamit biztosan…
- Ha ellenállnál.
- Szerinted nem próbáltam?
Nem bírtam tovább ülve maradni, mert a düh teljesen elborított így talpra álltam és járkálni kezdtem.
- De nem hiszem, el hogyan lehet valaki ilyen szemét! Komolyan ez nem normális! Mi a fenéért csinálja ezt? Nem bírom felfogni. Legszívesebben, aj!
Azt hiszem az ötödik szálat vette elő, amikor összeszűkült szemekkel néztem rá. Ez már nekem is sok volt. Elhiszem, hogy ideges, de nem kellene ezt tennie akkor sem. Ajkai sarkán egy mosoly féle jelent meg. Megfogta a csuklóm és lerántott a földre. Ott ültünk egymás mellett és szinte hallani lehetett, amint a gondolataink ide-oda ugrándoztak.
- Azt akarja, hogy a középpontban legyen – adta a válaszát egy korábbi kérdésemre. – Neki mindegy, hogy hogyan.
Elég szomorú volt és beteges. Senki sem normális ezen az elfuserált bolygón?
- Én nem bírom, hogy ez így menjen tovább – sóhajtottam. – Lehet, jobb lenne, ha legalább a fiúkat beavatnád. Inkább tőled tudják meg, minthogy történjen valami…
Bólintott egyet.
- Elfogom, nekik mondani. De úgy, hogy erről Brook ne tudjon. Valamit pedig kitalálok. Ez tényleg nem mehet így tovább – látta végre be.
- Senkinek sem jó. A bandának, és főleg nem neked.
- Igen, csak… félek – fordult felém. – Sosem féltem ennyire – vallotta be őszintén. Lágyan rámosolyodtam és megöleltem. Úgy szorított magához, hogy azt hittem megfolyt.
- Gyerekek! Titeket kerestünk! – jelent meg Louis a srácokkal együtt.