Száztizenhatodik

Már sötétedett oda kint és én az ágyamban feküdtem. A régi szobámban voltam, anya házában. Én szerettem volna most itt lenni. Szükségünk volt egymásra.
- Shell én megyek – állt fel mellőlem. – Itt alszom anyáéknál. Szóval közel leszek. Ha bármi van, hívj, jó? – mosolyodott rám. Ezek a szavak hihetetlenül sokat segítettek és jól estek.
- Köszönöm – mondtam halkan. Oda hajolt hozzám és a homlokomra nyomott egy puszit, majd kiment. Anya lépett be utána.
- Hogy vagy? – tettem fel a leghülyébb kérdést. A gyermekét vesztette el én pedig a testvérem… Ilyenkor hogy lehet az ember? De egyszerűen nem tudtam mit mondani. Lehet ilyenkor bármit is? Leült az ágyam szélére és láttam rajta, hogy ő is legalább annyira – ha nem jobban -, meg van viselve, mint én. Nagyon rossz volt így látni.
- Átvészeljük, rendben? – nézett rám és megszorította a kezemet. – Most még nagyon nehéz lesz de idővel könnyebbül – suttogta maga elé és ezzel nem csak engem, hanem saját magát is nyugtatta. Felültem és megöleltem.
- Itthon leszek pár napig, jó?
- Rendben kincsem.
- Nem akarom, hogy egyedül legyél.
Láttam, hogy ismét könnyes a szeme, de elmosolyodott. Adott egy puszit.
- Próbálj meg aludni valamennyit – mondtam neki, bár tudtuk, hogy egyikünknek sem fog menni.
- Harry még itt van – mondta és ő is felállt. Amikor kinyitotta az ajtót mögötte Harryt pillantottam meg. Csendesen váltottak néhány szót. Majd bejött és nyomott egy puszit arcomra.
- Haza megyek. Gondolom, most inkább egyedül szeretnél lenni és édesanyáddal.
Megfogtam a pólója ujját és nem akartam, hogy elmenjen.
- Nem szeretnék egyedül lenni. Egy pillanatig sem.
Megint könnyeztem és már fáradt voltam visszatartani. Nem bírtam és inkább engedtem, hogy a cseppek végig folyjanak az arcomon.
- Maradsz estére? – néztem rá kérlelően. Nélküle nem tudok elaludni.
- Maradok – mondta halkan és ruhástól befeküdt mellém. Szorosan hozzábújtam és karjaival átölelt. Másik kezével arcomat cirógatta. Az jutott eszembe, hogy nem ez az első alkalom, hogy így babusgat. Jó érzés volt tudni, hogy ő is itt van mellettem. Ő volt képes a legjobban megnyugtatni. Valami dalt kezdett el dúdolgatni én pedig aludni próbáltam.
Borzalmas volt. Szinte fél óránként felkeltem és forgolódtam és sehogy sem volt jó. Próbáltam Harryhez még közelebb lenni. Szegényt nem hagytam pihenni egy másodpercig sem. Reggel, amikor kinyitottam a szemem, az ő fáradt arca tekintett vissza rám.
- Mennyit aludtál? – kérdeztem rekedt hangon.
- Olyan öt percet.
Hangosan felsóhajtottam. Neki sem lehetett jobb, mint nekem. Kikeltem az ágyból, mert nem voltam képes ott feküdni. Amúgy is ma iskola. Kinyitottam a szekrényemet és a ruháimat kezdtem el kiszedegetni, hogy mit vegyek fel.
- Shell, mit csinálsz? – lépett mögém.
- Készülődök.
- Hová?
Megfordultam és felvont szemöldökkel néztem rá.
- Hát az iskolába.
- Az kizárt.
- Mert?
- Egy, mert nem mehetsz iskolába, maradj itthon pihenni. Kettő, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szünetetek van.
- A fenébe – rogytam le a székembe. – Nem birok itthon ülni. El akarom terelni a gondolataimat.
- Talán nem kéne – nézett rám. – Szerintem ne próbálj úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor mit csináljak? Bőgjek? – mordultam rá dühösen. Aztán rájöttem, hogy nem kellett volna. – Ne haragudj…