Száztizenötödik

Jack elég gyorsan hajtott. Kezeimmel és lábaimmal doboltam idegesen közben Harryt próbáltam elérni, aki nem vette fel a telefonját. Így végül egy üzenetet hagytam neki. Aztán pedig arra gondoltam, hogy Sut kellene elérni, de nem mertem. Most nem vagyunk valami jó viszonyban. Talán nem kellene zargatnom most is.
Amikor megérkeztünk azonnal kipattantam és magam mögött hagyva Jacket a folyosókon kezdtem el rohanni. Anyához érve vettem néhány mély levegőt, közben vonásait tanulmányoztam, amelyek nem sejtettek túl jót. Apa is ott ült és arcát kezeibe temette. Borzalmas volt őket így látni. Az életemben a két legkeményebb ember. Illetve apát nem ismertem. De mindenki életében érdekes, ha sírni látja. Anya pedig erős volt, most még is olyan törékenynek tűnt.
- Mi történt?
- Mike állapota rosszabbodott egyik pillanatról a másikra. Rengeteget hányt és nagyon fájt a gyomra. A nővérek bementek hozzá és azt mondták, hogy egy azonnali műtétre lesz szükség. Ennél többet én sem tudok – mondta elhalóan, majd magához ölelt.
- Jó napot – jelent meg Jack is mögöttünk. Anya értetlenül nézett hol rám, hol rá. Tudta, hogy kicsoda ő, azt is, hogy tegnap a versenyen voltam, csak azt furcsállta, hogy itt van velem. De ez most nem volt fontos és egy pillanat múlva már őt sem érdekelte. Járkálni kezdtem a folyosón és a kezeimet rágtam, meg a szám. Beleőrültem a várakozásba. Gyűlöltem, hogy senki nem mond semmit. Egyik nővér sem csak kijönnek a szobából és elhaladnak mellettünk, mintha ott sem lennénk. Még akkor is, ha kérdésekkel bombázzuk őket.
A folyosó végén két ismerős alak jelent meg Su volt az és Harry. Amikor barátnőmet megláttam hatalmasat dobbant a szívem és, egy pillanatig mosoly futott a számra az örömtől, de aztán az aggodalom ismét átcsapott felettem.
- Shell mi van? – kérdezte idegesen, és amikor látta, hogy nehezemre esik megszólalni szorosan magához ölelt. Jó volt érezni, hogy megint itt van nekem. Amikor baj volt mindig jött és akár boldog is lehettem volna, hogy a legjobb barátnőmmel kibékültem, de ebben a helyzetben nem voltam. Láttam, hogy érdekes szemekkel méregette Jacket, ahogyan Harry is tette.
Teltek múltak a percek és nekem minden bajom volt. Nem bírtam abba hagyni a járkálást és a remegést. Annyira rossz dolgok jártak a fejemben. Azt éreztem, hogy ebbe beleőszülök. Végül pedig egy orvos jelent meg. Mindenki köré sereglett és vártuk, hogy mit mondjuk.
- Sajnálom. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, de Mike nem élte túl a műtétet.
Ahogy ezt végigmondta a hideg kétszer végigfutott rajtam, majd a szemeimbe könnyek gyűltek. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni magam elé. Mit tud ilyenkor tenni az ember? Elsőnek nem hittem el. Senki nem tett semmit csak álltunk. Olyan volt, mintha nem is velem történne. Sosem értettem, az embereket, hogy ilyenkor miért nem tesznek semmit. Azért mert nem tudnak. Nem képesek és már felesleges bármit is tenni.
Anya magához ölelt és az ő vállán kezdtem el zokogni. Az öcsém, akit végre újra láthattam nem élte túl a műtétet. Hihetetlen haragot éreztem. Dühös voltam. Mindenkire.
- Látni akarom – szipogtam.
- Nem kellene, kicsim.
- El kell búcsúznom.
Kibontakoztam az öleléséből és eldöntöttem, hogy bemegyek azon az ajtón, mikor Jack jelent meg előttem. Kezeit a vállamra tette és mélyen a szemeimbe nézett.
- Shell. Kérlek, higgy nekem. Ne menj be hozzá! Ne akard így látni. Az emlékeidben had maradjon olyannak, amilyennek ismerted.
Miközben beszélt próbáltam áttörni rajta, de túl erős volt és nem sikerült. Végül úgy fogott le, hogy teljesen magához ölelt. Folytattam a sírást. Nem tudtam mást csinálni csak sírni.