Százhuszonötödik

Gondoltam, ma haza látogatok kicsit anyához. Azt terveztem, hogy amolyan anya lánya napot tartunk. Amikor a ház elé értem, rögtön sejtettem, hogy ebből semmi sem lesz. Egy ismerősen idegen autó állt a ház előtt. Az az autó, ami engem megrémített. Apa itthon van… Furcsa volt erre gondolni, hiszen ő sosem volt itthon, több éven keresztül. Vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem nem megyek vissza Susiehoz. Nekem is ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neki, ha nem több. Amikor megnyomtam a csengőt az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán nagyon meg fogom ezt bánni. Aztán pedig az, hogy vajon csak most érkezett? De mi a fenét keres itt?
Kopogtam, hogy végre valaki meghallja, hogy itt vagyok. Anya nyitott nekem ajtót.
- Kicsim! – ölelt magához, majd beljebb tessékelt. – Mi járatban?
- Gondoltam meglátogatlak…
- Éppen itt volt az ideje, azt hittem elfejtettél. Tegnap kerestelek, de nem vetted fel.
- Harrynél voltam és nem vittem telefont.
Ha nagyon szeretett volna velem beszélni, akkor hívta volna őt is vagy Susiet. Nem tette meg, így gondolom nem is volt annyira fontos. De azért feltettem udvariasan a kérdésem.
- Miért kerestél?
- Ja, csak azt szerettem volna, ha velünk vacsoráznál.
- Velünk? – kérdeztem vissza. Tisztában voltam azzal, hogy mit is jelent ez, de reménykedtem benne, hogy félre értem. Ahogyan rám nézett abból rögtön tudtam, hogy nem tévedek. – Ő itt van?
Mind ezt úgy kérdeztem, hogy kissé meglepett is voltam, kicsit felháborodott, kicsit érzelemmentes, valahogy így mind egyben.
- Igen – mondta halkan majd bólintott.
Bólintottam én is erre, hogy rendben, értem, felfogtam. De valójában nem értettem ezzel egyet és nehezen tudtam elfogadni. Azon törtem az agyam, hogy most akkor forduljak meg és nyomjam le a kilincset?
- Szia, Shell! – toppant be az előszobába ő is… Adott egy puszit a homlokomra és olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy attól hányingerem támadt. – Velünk ebédelsz?
Hirtelen lefagytam és nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Anyára pillantottam, aki már fogta a csuklómat és húzott is maga után.
- Az egyik kedvencedet csináltuk.
Az étkezőbe érve, láttam, hogy már meg van terítve. Már csak az én számomra kellett feltenni az edényeket, evőeszközöket. Mire kimondtam volna, hogy nekem dolgom van és, hogy mennem kellene, azon kaptam magam, hogy ott ülünk mind a hárman. Csend volt. Anyáék próbálták meg-meg törni, de olyan fölösleges és érdektelen dolgokról beszéltünk, hogy akár kínos csendben is ülhettünk volna. Egyre idegesebbé, ingerültebbé váltam. Leginkább az váltotta ki belőlem, hogy nem olyan rég költöztem el innen még is én váltam az idegenné. Mintha egy ismeretlen családnál lennék vendég. Nem olyan érzésem volt, mint aki hazatért.
- Örülök, hogy most itt vagy – nézett rám anya. – Gyakrabban is jöhetnél.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy minek? Úgy látom, van társaságod, van ki szórakoztasson. Szarul esett, hogy én erről semmit sem tudtam. Nekem miért nem mondta el anya, hogy mi a helyzet. És most sem mondtak semmit. Nem akartam nagyon bunkónak tűnni, de muszáj voltam megtudni, hogy mi a franc van most.
- Valamiről tudnom kéne? – tettem le a kezemből a kést. Talán veszélyes, ha most nálam van… Persze nem tettem volna semmi baromságot, de jobb volt így mindenkinek.
Mosolyogva egymásra néztek. Csak ezt ne tették volna… Egyszerűen sírhatnékom támadt.
- Azt hiszem, kezdenek rendbe jönni a dolgok – fogták meg egymás kezét. Már csak a csók hiányzott, de akkor biztos, hogy el is okádtam volna.
- Végre olyan család lehetünk, mint voltunk… - szólalt meg apa. Bár ne tette volna. Ettől borult el az agyam.
- Áh, értem… - álltam fel hirtelen. – Nektek ez a rend… - mély levegőket vettem, de reszketve fújtam ki. – Mike meghalt! – mondtam ki hangosan, mintha erre őket emlékeztetni kellene. – És ti most akartok mindent rendbe hozni? Nem gondoljátok, hogy a családi idill az már régen a kukában van? Egy tizenéves fiú meghalt, úgy hogy azt sem tudta mi az a család! Nem találkozott a testvérével és anya nélkül nőtt fel! – ordítottam szinte zokogva. – Ahogy elköltözök innen, te visszajössz! Semmi szükségünk nincsen rád! Mi a fenének vagy itt?
Láttam rajtuk, hogy rosszul esnek a szavaim. Nekem is fájtak bizonyos dolgok és az is hogy így kell beszélnem anyával. Megköszörülte a torkát.
- Ha jól emlékszem, te már nem laksz itt.
Kerek szemekkel néztem rá. Akkor már semmi közöm sincs ahhoz, hogy hogyan veri át megint saját magát? Saját magának okoz fájdalmat és nekem is. Szipogtam párat közben hevesen bólogattam.
- Rendben – mondtam halkan. A székről felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt mielőtt mondhattak volna bármit is.