Százhuszonharmadik

Láttam, hogy mindenki megfeszülve figyel. Főleg Harryn és Niallel láttam ezt. Mindig ők ketten voltak a legérzékenyebb. Gondoltam inkább helyet foglalok mellette. Ahogy leültem, még csak rám sem pillantott. Meredten nézte a barátját. Kicsit meg szerettem volna nyugtatni, így megfogtam a kezét. Amikor rám nézett végre kedvesen rá mosolyodtam. Nem csak, hogy nem viszonozta, hanem szinte utálattal nézett rám. Aztán kicsúsztatta kezét az enyémből. Értetlenül néztem rá, hogy most meg mi a fene ütött belé. A napokban semmi baj nem volt köztünk. Előredőlt, hogy még csak látókörébe se legyek benne és combjára könyökölt.
- Szóval… fhu srácok higgyétek el nekem nagyon nehéz erről beszélnem. Rettenetesen félek, hogy kifogtok, belőlem ábrándulni. Főleg, mert Shellel ezt a titkot elhallgattuk előletek. Már régen el kellett volna mondanom, nem lett volna szabad eddig húzni. Csak féltem. Nagyon. Főleg attól, hogy ti mit fogtok rólam gondolni. Meg a bandát is nagyon féltettem, hogy talán sosem lesz olyan, mint régen, vagy ami a legrosszabb nem is.
- Az istenért Zayn! – szólt rá a kelleténél hangosabban Harry. – Mondd már ki!
Ritkán láttam ilyen idegesnek. Láttam, ahogy állkapcsa meg-megfeszült és ujjai is ökölbe szorultak, mintha bármelyik pillanatban leüthetné az egyik legjobb barátját. Kezdett komolyan megrémíteni ez a viselkedése. Zayn hangosan felsóhajtott és lesütötte a szemeit.
- Valami olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad.
- Nagyon nem – motyogta maga elé alig érthetően Harry.
- Azt hiszem, gyilkos vagyok – mondott kurtán ennyit és még mindig a földet kémlelte. Hirtelen mindenki csendben maradt. Éreztem, hogy szinte megfagyott a levegő és, ahogy oxigént akartam juttatni a tüdőmbe, ez a fagyott levegő marta a légcsövem. Roppant kellemetlen volt. Barátom teljesen elernyedt mellettem. Értetlenül néztek szét egymás közt és Zayn tekintetét keresték, de őt a padlószőnyeg sokkal jobban lekötötte.
- Mi a fenérőb beszélsz haver? – szólalt meg Louis és egy mosoly folyt az arcára, mintha csak vicc lenne az egész, de mikor tekintete találkozott Zayn sötét íriszeivel azonnal tudta, hogy ebben semmi humor nincsen.
- Én sem vagyok benne biztos… A húgomat védtem… - hallottam a hangján, ahogy megcsuklik. A könnyeivel küszködött. – Egy pedofil volt és, amikor megláttam azonnal neki estem. Ütöttem, ahol értem.
Ahogy mondta lelki szemei előtt biztos voltam, hogy azokat a képeket látja, amiket én is elképzeltem magam előtt valahányszor erről beszélt. Borzalmasak voltak.
- Meghalt? – kérdezte hatalmas szemekkel Niall.
- Nem tudom… ott hagytam. De a legrosszabb az egészben, hogy erről csak ti tudtok. Meg még Elena és Brook.
- Elmondtad nekik? – tért magához Harry. – Elment az eszed?
- Nem mondott nekik semmit. Brook egy démon, aki rájött és a barátotokat fenyegeti azzal, hogy kitálal, ha szakítanak – hadartam el emelt hangon a dühtől, ami akkor fogott el, ha Brook szóba került.
- És Elena? – nézett rám Harry.
- Ő mondta el nekem…
- Te beszéltél vele?
Nem értettem, hogy miért pont ezen akad fenn.
- Miután egyik este haza mentem és ott ült a lakásunkban, nem tudtam mást tenni, mint meghallgattam. De nem ez a lényeg. Zayn nagy bajban van.
Hirtelen elhallgatott ismét mindenki és csend telepedett ránk.
- Én megértem, ha most máshogyan néztek rám…
- Nem Zayn! Ugyan ezt tettem volna – mondta Liam, akitől ez elég furcsán hangzott.
- Ez semmin sem változtat.
- Ugyan úgy nézünk rád, mint eddig.
Biztosították a többiek és ekkor éreztem, hogy egy kő esett le a szívemről, az övéről meg egy egészhegyvonulat.
- Szerinted melyik újság hinne ennek az őrültnek? – állt fel Louis. – Annyi hülye mesét alkotnak a hírességekről. Mindenki azt mondaná, hogy azért mondja ezt, mert szakítottál vele.
- Persze. Senki nem venné be! Csak az újságírók képébe kell nevetned. És még az sem biztos, hogy meghalt. Talán tanult az esetből és várost váltott – mondta könnyedén Harry.
- Hidd el haver, mi ki állunk melletted. Nem lesz itt semmi gond – ugrott a nyakába Niall.
A srácokkal kiveséztük ezt a dolgot. És nekem nagyon úgy tűnt, hogy ezen nem fognak összeveszni. Meg tudták érteni Zaynt. Sőt jobban fogadták, mint gondoltam.
- Jó látni, hogy ennyire erős köztetek a barátság – mosolyodtam Harryre.
- Igen az – vigyorodott el.
- Öm, Harry – sütöttem le a szemeimet. – Nagyon sajnálom, ha valami rosszat tettem ellened, vagy valami bántót mondtam neked.
Itt a kanapés dologra céloztam. Olyan ellenséges volt velem és nem értettem, hogy miért. Közelebb lépett hozzám és kezét derekamra csúsztatta, amitől végigfutott rajtam a hideg.
- Ne kérj bocsánatot Shell – mondta mosolyogva. Aztán egyik kezével hajába túrt és mosolya kínossá szájhúzássá vált. – Megint én voltam a hülye… Azt hittem, hogy te és Zayn…
- Hogy ő és én? – kérdeztem ártatlanul. Tudtam, hogy mire gondol, de szerettem volna, hogy ki is mondja, hogy meg hallja mennyire nevetségesen hangzik.
- Na! – szólt rám kisfiúsan és kicsit el is pirult. – Tudod te.
Erre elnevettem magam.
- Ne nevess ki! – vált még pirosabbá, de már vigyorgott, aztán kicsit komolyabban folytatta. – Ha tudnád, hogy mennyire féltékeny vagyok mindenkire, aki a közeledben!
Közelebb hajoltam hozzá és ő megcsókolt. Ez után gondoltam magukra hagyom a srácokat, hogy együtt ki találják, mi legyen. Ezt már megoldják ők. A nehezén úgy éreztem túl vagyunk.