Harmadik

- Jézusom nem tudom, hogy mit kellene felvennem! – ugrált a szobában Su még mindig. Hol egy farmerben, hol egy szoknyában, hol pedig rövidnadrágban. - Shell, mondj már valamit!
- Öm… Mondjuk az a kék ruha? Az olyan kis aranyos.
- Aranyos? Nem aranyos akarok lenni!
- De pedig az jól áll.
- Ez a rövidnadrág nem lenne jobb? Szerintem ez sokkal jobb lenne.
- Ruhára szavazok.
- Nézd meg ez sokkal jobb.
- Ha azt akarod, akkor vedd a rövidnadrágot.
- Biztos? Lehet, hogy nem olyan jó.
- Susie! Hihetetlen vagy komolyan – kezdtem el bosszankodni, mivel már legalább egy órája ezzel nyaggatott, de már tegnap is elkezdte. – Vedd azt, ami a legkényelmesebb.
- Mackóban csak nem mehetek?!
Erre mind a ketten elnevettük magunkat. Aztán belátta, hogy igazam van. Végül pedig egy hosszú fehér nadrágot vett fel és egy fekete atlétát, amin fehér szöveg volt. Sötét barna haját kiengedve hagyta. Olyan szép egyenes haja van, úgy irigyeltem tőle. Miután nagyon nehezen elkészült, hozzám indultunk el. Még én is átöltöztem. Én egy koptatott, világos farmert vettem fel és egy lenge rövid ujjút, ami kék volt és néhány fehér és fekete mintával díszített. A hajamat összefogtam lófarokba. Hat óra volt, de mivel elöl akartunk állni, így már oda is indultunk. Már ekkor is hatalmas tömeg gyűlt az épület elé.
- Előre furakodunk majd jó?
Megfogta a kezem és már húzott magával. Komolyan elment az esze. Sokan körülöttünk furcsa szemekkel néztek ránk. Meg tudtam őket érteni. Én is utáltam, amikor valaki bepofátlankodott elém. Egészen elől álltunk már. Nyitották az ajtókat és sikítozva áradt be a rengeteg ember, persze főként lányok. Ijesztő volt a tömeg nagyon. A színpadra remek rálátásunk volt. Várnunk kellett még rengeteget, amikor végre lekapcsolták a villanyokat és csak a színpadot világították meg. Hamarosan felbukkant a banda. Szinte a fülemet fogtam annyira ordítozott körülöttem mindenki. Szerettem a koncerteket, de ehhez annyira nem voltam hozzá szokva. A srácok beszéltek egy kicsit, majd énekeltek. Ami jó volt az egészben, hogy nem playblackról ment. Ez komolyan még szimpatikusabbá tette őket. Harryről viszont le sem bírtam venni a szemem. Annyira különös volt így látni. Meg maga a tudat is különös volt, hogy én ismerem őt. Vagyis ismertem, mivel a kettő nem ugyan az.
Susie csak úgy vágta az összes dalnak a szövegét. Én csak egy kettőnek, amiket a zene csatornákon legalább egy nap hússzor leadtak. Ettől függetlenül, hogy a dalokat annyira nem tudtam énekelni, élveztem a koncertet. A srácok nagyszerűek voltak, és amikor először megpillantottam Harryt a színpadon hatalmasat dobbant a szívem. Régen láttam. Mondogattam magamban és egyre jobban beszélni szerettem volna vele. Vajon olyan lesz, mint régen? Vagy csak egy rajongó leszek a szemében? Talán meg sem ismer majd.
Sokáig tartott. A végén pedig mindenki ott őrjöngött, hogy játszanak még valamit. Nos, játszottak. Kétszer is visszajöttek, de aztán komolyan vége volt.
- Menjünk gyorsan, aláírást akarok, te meg beszélj Harryvel! – parancsolt rám és megfogta a csuklóm és húzott maga után.
- Hé, Susie nyugi már.
- De hatalmas lesz a sor! – sietett előre.
Úgy törte az utat, mintha csak simán mennie kellene előre. Neki mindegy volt ki van mellette, lökte félre. Teljesen elment az esze én ott mindenkinek mondtam, hogy sajnálom, bocsánat, csak rosszul érzi magát. Hatásos volt. Szétszéledtek körülöttünk. Persze egy idő után ez már nem volt jó duma, mert mindenki látta, hogy nevetve haladunk előre.
- Te nem vagy normális! – nevettem el magam, amikor kiértünk.
- Tudom, de nézd! – mutatott csillogó szemekkel elénk. A fiúk ott mentek a folyosón mosolyogva és kicsit fáradtan, de még mindig tökéletesen néztek ki.
- Sajnálom, erre nem lehet menni, ha aláírást akartok, akkor a másik irányba kellene mennetek – állt elénk két biztonsági őr. Már, csupán ahogyan rám néztek megijedtem.
- De Shellt ismerik a srácok!
- Persze, persze, akkor majd megtaláljátok őket arra – mutatott az ellenkező irányba, mint amerre mi tartottunk.
- Kérem! – kezdett el könyörögni. – Nagyon fontos lenne!
- Nem lehet!
Susie megfogta a kezem és elindult a két őr között. Ők pedig megtartották őt. Én csak álltam ott Susie meg csapkodott és olyasmiket mondott, hogy de ő akkor is tovább megy.
- Hé! Hagyd őket, had jöjjenek!
- Louis ismered ezt a két lányt, azt mondták, hogy Shell ismer titeket – pillantott rám.
- Persze Shellel nagyon jó barátok vagyunk – mosolygott kedvesen rám és Sura. – Nyugodtan engedd őket ide.
- Rendben van – mondták. – Nagyon sajnáljuk.
Elengedték Susiet és ő leporolta magát és orrát fönnhordva sétált el közöttük diadalittasan.
- Köszönjük – mondtam halkan és én is ott hagytam őket. Kissé frászt hozták rám. Amikor pedig tisztes távolba értünk tőlük ismét megszólaltam. – Köszönjük, ez rendes volt tőled.
- Szívesen – vigyorodott el. – Az öltözőnk erre van. Nem tudom, hogy meddig tudtok maradni, mivel lassan mennünk kell aláírást osztogatni.
Susie annyira megörült, hogy szinte ugrándozott. Most nagyon boldognak tűnt. Nekem a szívem a torkomban dobogott minden lépésnél. Nem is figyeltem arra, hogy Su és Louis miről beszélgetnek. Harry ott lesz az öltözőben! Harry ott lesz! Találkozom vele!
- Srácok nézzétek kiket hoztam, néhány rajongónk – invitált be minket az öltözőbe.
Kedvesen mosolyogtak és üdvözöltek minket.
- Én csak egy közös képet szeretnék veletek – szólalt meg Susie. Mind az öt srác oda állt barátnőm mellé és én készítettem el a képet. Majd megköszöntük. Harry ott állt előttem és nem ismert fel… Nem tudta, hogy ki vagyok. Ez szomorúvá tett, de én nem akartam semmit sem mondani.
- Rendesek vagytok! – vigyorgott csillogó szemekkel Susie és a fényképező gépét szorongatta, mint valami felbecsülhetetlen értékű kincset.
- Azt füllentettük a biztonsági őröknek, hogy ismerjük Shellt – kuncogta Louis és rendes volt tőle, hogy így bánt a rajongóival.
Harry erre felkapta a fejét és végre rám pillantott. Végre alaposabban szemügyre vett és lágyan elmosolyodott.
- Mert én tényleg ismerem!