Első

- Felhívtam Susie anyját – közölte velem. – Azt mondta, hogy bármikor mehetsz hozzájuk, ha szeretnél.
- Anya komolyan egy teljes hónapra el kell menned?
- Elhiheted, hogy semmi kedvem hozzá kicsim, de nem tehetek mást.
Tudtam, hogy igaza van, csak akkor is nagyon fájt. Egy tizenhat éves lánynak talán az lenne minden vágya, hogy egyedül legyen otthon. Egy hónap semmi. Tényleg semmi… De nem ez az első egy hónap. Sokat kellett egyedül lennem. Apa tizenegy éves koromban elhagyott minket, bár szerintem úgy igazán soha sem volt velünk. Nem bántam azt, hogy ő elment, csak azt a tényt, hogy nincs apám. Illetve van vér szerint, de nincs olyan személy az életemben, akinek azt mondhatnám, hogy apa. A másik pedig, ami hosszú évekig rendesen megviselt, hogy az öcsémet magával vitte. Bíróság akarata volt ez. Nem tudom, hogyan ítélhették neki, de ez nagyon fájt. Hiányzott sokszor Mike. Így anyával ketten laktunk egy hatalmas házban. Mi ketten, meg a cicám Greny.
- Figyelj, mindennap telefonon beszélünk. Ha van, valami hívd Susi anyuját, de engem is értesíts mindenről, rendben van?
Számat elhúzva bólogattam. Hogyan is lehetne rendben? De erről sem ő sem pedig én nem tehettünk.
- Ez után jó sokáig itthon leszek. Ezt megígérem!
Megígérte így tudtam, hogy tartani is fogja a szavát. Anya nem tett csak úgy ígéretet. Tehát sokáig velem lesz ez után a nehéz egy hónap után.
- Ennek azért örülök! – szorosan megöleltük egymást.
- Holnap kikísérsz a repülőtérre?
- Természetesen! – vágtam rá. Onnan pedig majd megyek Suhoz.
Amikor anya megtudta, hogy mennyi időre kell elmennie, még több időt töltött velem. Ez mindig így volt. Ha valami jó oldala is volt a családi hátteremnek, akkor az az volt, hogy anya meg én sokkal szorosabb kapcsolatban álltunk egymással, mint a legtöbb normális családban.
Egész este csak beszélgettünk. Ez volt az utolsó este. Most úgy tűnt, mintha semmit sem osztottam volna meg vele. Ugyanis beszéltünk, beszéltünk és csak beszéltünk. Végül pedig elnyomott minket az álom.
Másnap reggel korán kellett kelni. Reggel hétkor indult a gépe. Mi már fél hatkor fent voltunk. Igaz nehezen sikerült kikászálódni az ágyból. Össze volt pakolva mindene. Hívtunk egy taxit és tíz perc alatt oda is értünk.
- Nagyon vigyázz magadra, rendben?
- Te is! – bújtam oda hozzá.
Búcsúzkodás sokáig nyúlt el, míg anya észbe kapott, hogy neki indulnia kellene. Egyszer el fogja hagyni a fejét. Franciaországba tartott a gépe. Szívesen mentem volna vele, de azt mondta, hogy jobb lenne inkább, ha itthon lennék. Nem lenne ideje rám, meg folyton utazgatnánk. Szerinte jobb, így hogy itthon maradok.
Busszal indultam el Suékhoz. Amikor bekopogtam a szülei nagy szeretettel fogadtak és a húga pedig körül ugrált, ahogyan mindig is tette. Mindig azt éreztem, mintha ők is a családom egy része lennének. Nagyon közeli rokonaim. Susie meg valami testvérféle.
- A nyár első hete – ujjongott.
- Igen – bólintottam. Nekem nem kezdődött túl jól, de tudtam, hogy lesz ez jobb is.
- És tudod, mim van? – nézett rám kérdő szemekkel.
Felmutatott két koncertjegyet és a vigyort le sem lehetett vakarni az arcáról. One Direction.
- Nem is tudtam, hogy szereted őket – képettem el. Ezt az információt elhallgatta előlem.
- Igen, mert nem rég kattantam rájuk.
A jegyeken lévő képet megpillantva elmosolyodtam. Milyen kicsi ez a világ…
- Ki a kedvenced?
- Egyértelműen Niall, mivel Ír és hát én is az vagyok félig – mondta büszkén.
- Harryt ismerem a bandából – jegyeztem meg neki. Erre kerek szemekkel nézett rám és nem nagyon hitt a fülének.